Bányavilág

Ez az adat elborzasztó. Beleüvölti a liberális demokrácia barátainak az arcába, mi a rendszer fő ellensége. Mert lehet ugyan félteni a miliőnket a szélsőjobboldaltól, Kerényi Imrétől és a bevándorlóktól, ám azt a szabad világot, amit megismertünk, amiről van tudásunk, az egyenlőtlenségek kínozzák meg, majd végzik ki. Erről szól ugyanis konfliktusaink, ügyeink többsége. A szíriai háború eltakarhatja ugyan egy ideig, de a migráció éppúgy táplálkozik ebből, ahogyan a magyar fiatalok menekülése el innen, a munka felé. Ők sem a hazájukat, hanem a reménytelenséget hagyják el.

Ez is mutatja, az elviselhetetlen különbségek jelentik ma a kihívást, ezzel szemben kell radikálisnak lennie a baloldali politikának. Ezzel szemben kell beavatkoznia a társadalmi viszonyokba, extra adókkal megküldeni a vagyont azért, hogy ne csak újratermelje magát, hanem segítse a politikai közösséget. Hogy az állam képes legyen megelőzni a legundorítóbb bűncselekményt. Az ugyanis az, hogy a csecsemők a sírás mellett azzal kezdik karrierjüket, hogy kirabolják őket: elviszik a méltóságukat, megfosztják őket a reménytől. Emellett a botrány mellett fontosak ugyan a posztbaloldali témák, identitáskérdések, emlékezetpolitikai disputák, de ezek a küzdelmek az elitek luxusát jelentik. Mert magyarok millióinak elsősorban azt kell elbeszélni, miként lehet nyerni az igazságtalanság ellen. Hogyan lehet majd kiemelkedni munkával, ha egy srác annyiszor eszik szalámit egy héten, ahány nyelven budai kortársa beszél. Mert ha erre nem lesz mondás és az egalitarizmus a politikai rezervátum lakója lesz, akkor majd épülhet a kerítés Budapest köré, hogy megakadályozzák a szabolcsi, borsodi, baranyai menekültek érkezését. Mert jönnek majd, akik szaladnak a jövőjük elől a jövőjükért. De nem lesz hová menniük, mert befalaznak, bezárnak mindent. Mint például azt a bányát Nagy-Britanniában. Ahol a bányászok, amikor jöttek fel még egyszer utoljára onnan lentről, nagyon mélyről, járták, keserűen járták a haláltáncot.

Lett hát tánc. Ilyen.