A megszorítós válságkezelés nem jött be, most megpróbálkoznak az osztogatós verzióval – sokan próbálják ebbe a keretbe belefaragni az európai politika hangulat- és hatalomváltásait. A valóság bonyolultabb.

A folyamat a 80-as évek vége óta tart, amelyben a fejlett államok kormányai vállvetve csökkentik a tőke, illetve a legmagasabb jövedelműek adóterheit. Az állami adóbevételeket világszerte apasztó tendencia immár több mint húsz éve töretlen, és a kezdete nem csak a kritikai (de nem unortodox!) közgazdaságtan képviselői szerint esik egybe a szo­cialista világhatalmi pólus eltűnésével.

E magyarázat szerint abban az időben, amikor a világ – „politikai gazdaságtani értelemben is” – egypólusúvá vált, a tőke váratlanul felszabadult a béketábor létezése által indukált nyomás alól, mivel a jóléti társadalom felépítését kikényszerítő egyik fő hajtóerő, a rendszerek közötti verseny megszűnt. A másik pólus eltűnése felgyorsította a globalizációt, és – az előbbi trenddel párhuzamosan – drámai mértékben csökkentette a munkajövedelmekből élők alkuerejét.

Az USA-ban a reálbérek visszaestek, és az EU-ban is alig növekedtek a jelzett időszak egészében. A krízis oka nem a munkavállalók teljesítményének a csökkenése, hanem inkább az, hogy az egyes kormányok a bérstop következtében a gazdaságból hiányzó jövedelmeket, fogyasztóerőt (azaz a növekedés fő forrását) hitelekből pótolták. A szociális piacgazdaságokat olyan rendszerek váltották fel, amelyekben az emberek a korábbinál intenzívebb eladósodás árán próbálták fenntartani életszínvonalukat és megfizetni az addig szociális vívmányként élvezett humán szolgáltatásokat. Azután – amikor a kereslet szűkülése miatt a gazdaság lassult, az olcsó hitel pedig elfogyott – ránk köszönt az egyszerű matematikai képlet: stagnáló vagy csökkenő jövedelmek és növekvő társadalmi különbségek mellett a gazdaság bővülése hosszú távon nem biztosítható. Ha a szabályozás a jövedelemkoncentrációt – és nem a kiegyenlítést – szolgálja, az stabilitás helyett társadalmi feszültséget, konjunktúra helyett ismétlődő kríziseket eredményez.

Feltételezve, hogy az elmúlt két évtizedben az itt leírtak szerint működött a világ, az Orbán-kormány a létező legrosszabb, a válság okaként definiálható eszközöket próbálja alkalmazni a válságkezelésben: az egykulcsos adótól a szociális szféra leépítéséig, a humán szolgáltatások piacosításáig. Megint kiestünk a világ ritmusából: Unortodoxia határain kívül most (nem bölcs belátásból, hanem más választás híján) talán az igazságosság irányába billen az egyensúly, mert az ellenkező irány nem fenntartható. Eközben mi éppen betolatunk abba a zsákutcába, ahonnan a többiek próbálnak kihátrálni.

Ha innen nézzük, egy fokkal érthetőbbé válnak a francia és a görög fejlemények – és sokkal ijesztőbbnek tűnik, ami idehaza történik.