„Az egyházi szertartás mentes a napi politikai csatározásoktól…”, pár mondattal odébb „…a megemlékezésnek szomorú aktualitást ad, hogy a Gyurcsány–Bajnai-kormány idején elkövetett roma gyilkosságok egyike…” – tényleg politikamentesen üt az ellenfelein. Majd azt mondja: „arra is vigyázni kell, hogy a cigányságban ne tengjen túl az áldozatmentalitás, mert az a saját belső erejét, erőforrásait veszi el az újrakezdéstől.” Vagyis, ne foglalkozzunk annyit anyáink, nagyszüleink szenvedésével, elvesztésével, a végén még túltengünk.
Végül a miniszter előjön egy történészi szenzációval, ami magyarázatot ad a papi intelmeire: „Magyarországról nem történt roma deportálás, a magyar cigányokat Ausztriából vitték el.”
Itt valami nem stimmel!Patapoklosi, Somogyapáti, Zalakomár, Zalalövő, Székesfehérvár, Komárom, Nagydobsza, Versend, Pécs, Kaposvár, és még sorolhatnám, nem Magyarországon voltak 1944-ben, hanem Ausztriához csatolva?
Ismerkedjen meg az erőforrásminiszter a családom történetével: 1944. november 15-én a Somogyapáti és Patapoklosi, Ferna-tanyán élő cigányokat a „tollasok” (ahogy anyám hívta a csendőröket) összeszedték, köztük anyámat is, aki ekkor 10 éves volt. Szigetvárig 5 km volt az út. Anyám emlékei szerint ütve, rugdosva kísérték őket az ottani vasútállomásig. Itt marhavagonokba rakták a romákat, és Komáromba, a Csillagerődbe vitték őket. Ott voltak politikai foglyok, zsidók és cigányok is. Barakkokban zsúfolták őket: alattuk kukoricacsutak, sár, kosz – és mindenhol nyilas őrök. Bejárás és kijárás csak parancsra történhetett. Egy Csonka nevű őrmester, a megbízott parancsnok, naponta ellenőrizte, hogy van-e halott. Ha volt, tolós hullaszállítóra tették, majd az udvaron lévő hatalmas meszes gödörbe dobták.
Minden barakknak volt egy „cigányszakértője” – így hívták a kápókat –, aki felelt a rendért és a „becsületes munkavégzésért”. Ő nem a mocsokban tartózkodott, hanem egy tisztább és nem zsúfolt helyiségben. Őt nem verték. A munkája az volt, hogy ellenőrizte a cigány barakkokat, és áltatta a romákat, hogy ha jól viselkednek, engedelmeskednek, betartják a szabályokat és dolgoznak, nem eshet bántódásuk! Anyámat és testvéreit, valamint apját és anyját másokkal egyetemben naponta kiválasztották, hogy elvigyék őket cukorrépát betakarítani.
Édesanyám többször emlegette, hogy a barakkban volt egy „Hircó” (Egér) becenevű cigány kápó, „szakértő”. 1944. december első hetében anyám testvére Tibor, aki akkor 6 éves volt, a szörnyű körülmények miatt elkapta a tífuszt. Öreganyám megpróbált kiharcolni neki egy melegebb, tisztább helyet, szólt Hircónak, aki azzal nyugtatta: maradjon a gyerekkel a barakkban, egyszerű náthája van, nincs szüksége a gyereknek a melegebb helyre, arról pedig szó sem lehet, hogy mellé fektessék, mert „mit szólnak a nagyurak?”
Végezzék továbbra is becsületesen a munkát, fogadjanak szót az őröknek, és majd jobbra fordul minden. Két nap múlva Tiborka hajnalban meghalt. Kocsira dobták, eltolták a meszesgödörhöz és a többi hullára dobták. A 10 éves anyám kiszaladt a hajnali sorakozó sorból, hogy sírva utána rohanjon. Csonka őrmester ráordított, az őrök pedig korbáccsal, fanyéllel hátba vágták úgy, hogy elesett, majd visszahurcolták a sorba. Hircó is belerúgott…
Aznap nem engedték ki a szántóföldre, enni sem kapott. Este énekelni kellett, mint a többi barakkban lévőnek és az kapott egy darab kenyeret, aki hangosan azt mondta: „éljen Szálasi!” Hircó később kijelentette a barakkban lévő cigányoknak, hogy ők, a cigányok eleve rosszak és kevesebbek, mint a magyarok, a gázsók. Ezért nekik kell engedelmeskedni, szolgálni. A gázsó feljebbvaló minden téren. (Így van ez most is, miniszter uram? De érdekelne Farkas Flórián képviselő úr véleménye is.)
1944. december 10. vagy 11. volt, amikor Csonka csendőr őrmester kiválogatta az embereket: ki megy a szántóföldre, s ki utazik a vonattal. Hircó is bekerült a vagonosokhoz, mint öregapám. Hircó könyörögve ordított volt főnökeinek, de azok csak nevettek rajta és intettek, indulj! Ő sem jött haza. Valószínűleg Dachauban végezte.
Íme a lista, akik közvetlen ismerőseim voltak.
Balogh János (apám) született 1940. 09. 24. Jelenleg Homokszentgyörgyön él. Négyévesként vesztette el szüleit Komáromban. A szüleit (nagyszüleimet) feltehetőleg Dachauba vitték. Egyikük sem tért haza.
Anyám, született 1934. 07. 29-én, elhunyt 2013. 07. 16., tízéves volt mikor szüleivel Komáromba vitték, öccse Tibor meghalt, ő szüleivel hazatért.
Lakatos Sándor, Lakatos Sándorné (Borbála) Somogyapátiban születtek 1924-ben, illetve 1926-ban. Lakatos Sándornét, Borbálát Dachauba hurcolták, kísérleteztek rajta náci orvosok (különböző injekciókkal), amit túlélt. Elhunyt 2004. A férje 2006-ban.
Kósa Gyuláné, Patapokloson született 1918-ban, elhunyt 2002. Idősebb testvéreit, Jánost és Lászlót, valamint apját vesztette el Dachauban.
Kovács János (Cuna-Jancsi), Kovács István (Csiriz), Kovács Istvánné, patapoklosi lakosok, túlélők, 2002 és 2005 között mindannyian elhunytak. A túlélőket személyesen ismertem, ismerem. Továbbá, minden lakóhelyemről elhurcolt, és a haláltáborokból hazatért cigányt, köztük a mai napig élőket is személyesen ismerem.
Őket, akiknek karján ott a tetovált rabszám, tagadta meg nyilvánosan Balog miniszter. Őket és a roma holokauszt valamennyi áldozatát.
***
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
