„A tegnapi incidens után debreceni fideszes országgyűlési képviselők megszólalásaikban lándzsát törnek a tábor zárttá tétele mellett.” (A Jobbik sajtóközleményéből)
Na de azt mikor nem merem már megírni, hogy miért nem képes ez az ország ebben az országban egy olyan nemzeti hungarikum celufóliára vagy micsodára, folpackra, tudják, az a vékony átlátszó, amiből az iskolában mindig apró lufikat fújtunk, illetve szívtunk, aztán durrogtattuk széjjel egymás fején, na mindegy, a nyolcvanas éveknek lehetett ez valami izéja, mert akkortól tűnt föl itthon a szalámis zsömléken levakarhatatlanul, és tulajdonképpen a mai napig szinte egyeduralkodó, tulajdonképpen persze az arisztokratikusabbnak mondható alufólia mellett a kajacsomagolásban, és tulajdonképpen, kérem, na, ezt nem merem megírni, hogy nincsen, a mai napig nincsen belőle olyan, amit, kérem, a gurigájáról problémentesen (sőt: mentessen) avagy kulturáltan (edit: kultúráltan – a szerk.) le lehetne fejteni, nyúzni, imádkozni; hanem percekig szenved vele az ember, körömmel kapirgássza, mint valami Facebook-macska, tenyérrel dörzsöli, foggal karmolja, orrával üti, fejét beleveri, könyökével könyököli, öklével öklözi, nemi szervét étkezésre kínálja, káromkodik, zokog, toporzékol, üvölt, könyörög, összeomlik, balkanizálódik, de nem, nem és nem jön le ez a kurva ultratapadékony nejlonnyúlmány, csak tépődik, nyúlik, tekeredik, összetapad, pöndörödik, söndörödik, mianyám, vég- és reménytelenül.
Tisztességesen, európai módra letekerhető fóliáért könyörög a magyar, ezt nem merem megírni.
