Most, hogy Lázár Jánossal együtt kikacagtuk magunkat az Esma-ügyön (a miniszter örömében, én kínomban), tekintsünk rá még egyszer, miként csúsztat évi plusz pár milliárdot Garancsi István zsebébe a Fidesz. (Tudom, azóta az események előreszaladtak, az uszodaberuházással újabb tízmilliárdokban fürödhet, úgyhogy az Esma vacak milliárdjai már a múlt homályába vesznek.)
Valamikor az idők előtti időkben egy kis-közepes vállalkozónak beindult a fantáziája: kit zavarna a villanyoszlopokon néhány rozsdafolttakaró reklám? Megszerezte hát a jogokat és dőlt a lé. Csakhogy mindez nem a Fidesz-időkben és nem a párt kegyelméből történt. Ami ma megbocsáthatatlan. A vállalkozás így gyanús idegenek harácsoló üzelmévé silányult.
És erre a Fidesznek nagyon kifinomult orra van. Mondhatni, ez létének alapja. Előbb-utóbb ugyanis bekopog a kasszakulcsokért. Ha pedig nem adják, elveszi. Nem nyílt erőszakkal: alulról, gáncsolva, éheztetve, kikészítve, olykor türelemmel és legfőképp: szabályalkotással. Azt imádják. Hogy ők mondják meg a... mindent! Kormányra kerülve hamar ki is hirdették: az oszlopplakátok zavarják az autósokat, betiltatnak hát. Akkor még állítólag egy bizonyos Simicska Lajosnak kellett volna leadni a kulcsokat, ma már tőle is inkább kérik. A vállalkozó makacskodott, a tilalom maradt, az autósok biztonságban pöföghettek. Most áprilisban viszont már Garancsi István kopogtatott. Illetve, miket beszélek: a minap megjelent önvallomásából megtudhattuk, hogy ő itt mindenkinek csak segít, őt kérik, neki könyörögnek, önként, minden kényszertől mentesen, hogy vegye át a cégüket. Most már a plakátkulcsot is készségesen átadták.
