A szóban forgó úrficska mindössze tízéves. Negyedik osztályos. Barátom meséli, hogy néhány hete pénteken nagy mosollyal érkezett Zsuzskáért, legkisebb lányáért a suliba. A nagymamához, vidékre indultak onnan, és Zsuzska már napokkal előbb boldog volt; ilyenkor naphosszat a kutyával ugrál, az udvaron hentereg, a közeli erdőben szaladgál, nem is látni két napig.
Szóval, széles mosollyal nyitott be a terembe, amikor is Zsuzska a gyerekgyűrűből hangosan kiszólva, még a sziát is elhagyva így szólt: „Apa, ugye, hogy te félig zsidó vagy!”. Megdermedve nézett körbe, tucatnyi gyerekszempár szegeződött rá nagy várakozással, hogy vajon most mit is válaszol. „Iiiiigen, az vagyok. De miért is?” – kérdezett vissza. „Akkor most menj, légy szíves, Peti után az udvarra, és azonnal mondd meg neki, hogy te is zsidó vagy!”, szólt az ukáz a kislánytól magától értetődő természetességgel. Ennek most így kell lennie, és kész! „Miért kellene ezt megmondanom neki?”, kérdezte apa. „Hát csak mert Peti nem hitte el. És Peti utálja a zsidókat.”
Mindez néhány másodperc alatt zajlott le, majd Zsuzska visszanézett a rajzára, kezdte összepakolni a tolltartóját, a mellette ülő Julis megkérdezte még tőle, hogy „de te ugye nem vagy zsidó?”, mire Zsuzska ennyit felelt: „Dehogynem, negyed vagyok”. Ezzel a téma le volt zárva. A lányok csacsogtak tovább, Zsuzska összepakolt, átölelte apját, és indultak a vonathoz. Szó sem esett többet erről. Csak barátom fejéből nem ment ki a jelenet, ezért hívott fel később, tanácsot kérve, most mit tegyen. Valóban, mi ilyenkor a helyes?
