Kezdték a franciák a románok ellen, hogy az utolsó pillanatokban szerezték meg a győztes gólt, parádés lövéssel. Folytatták az oroszok az angolok ellen, szintén az utolsó percben egyenlítve, majd a spanyolok is a legvégén gyűrték le a cseheket, a franciák az albánokat, csütörtökön az angolok győztek a hajrában szerzett góllal Wales ellen, pénteken pedig az olaszok a 89. percben lőtték az egyetlen gólt.
Mióta az eszünket tudjuk, ámulunk, ha az utolsó percben szerez pontokat vagy jut tovább egy csapat, és azt mondjuk rá, szerencséje volt, a vesztesnek pedig peche; szegény Albánia, szegény Wales. Persze, mert ők a gyengék, a kicsik jogán kijárt volna nekik némi szerencse. Holott törvényszerű volt a vereségük, mert a végén már ki se jöttek a tizenhatosukról, egyre csak húzták magukra az ellenfelet, az lett volna a futball igazságtalansága, ha megússzák gól nélkül.
Fél tucatnyi meccs dőlt el eddig az utolsó pillanatokban, ám egyik se a korábban megszokott módon. Eddig úgy volt, hogy a győzelemért vagy az ikszért kétségbeesetten harcoló csapat az utolsó percekben már a félpályáról folyamatosan ívelgetni kezdi a labdát a tizenhatosra, aztán lesz, ami lesz, valaki csak-csak befejeli. Évtizedek óta ezt a sémát látjuk, a legtöbbször, persze, eredmény nélkül.
