A DK az Európai Egyesült Államok tervével újból megtalálta a Fidesztől legtávolabbi pozíciót, ami politikájának alapköve. Az Együtt–PM témává tette a Jobbikkal folytatott vitát, így végre konkrét példával illusztrálta, mire gondolhatnak a „korszakváltók”, amikor a politika megváltoztatását tűzik ki célul. S ez megint csak alkalmas volt a DK számára, hogy határozott álláspontot képviseljen: semmilyen körülmények között nem vitatkozik a Jobbikkal. Az MSZP harapófogóba került. Saját témát nem hozott, riválisai ügyeiben nem tudott megkülönböztethető véleményt megfogalmazni. Miután mások jelölték ki a küzdőteret, az MSZP csak alkalmazkodni tudott az eseményekhez.
Döntő szerepe volt ennek abban, hogy a Molnár-botránytól is sújtott MSZP májusra teret vesztett. A várakozásokkal ellentétben nem tudta megtartani egyértelmű vezető pozícióját a demokratikus ellenzék munkacím alatt futó politikai oldalon. Budapesten a DK és az Együtt–PM mögé szorult, valamint több nagyvárosban is elé került a DK, amellyel szemben csak egy maroknyi szavazat biztosította az országos előnyt, s immár csak a harmadik helyet a pártversenyben az MSZP számára. A mostani állapot a Fidesz számára a lehető legkedvezőbb. Kiderült, hogy a hatalmi párt a Jobbik támogatottságát is befolyásolni tudja: a Kovács Béla-ügynek szerepe volt abban, hogy a Jobbik visszaszorult 20 százalék alá.
Ezzel párhuzamosan a kistelepüléseken a legkisebb az EP-választás vonzereje: az itteni szavazók távolmaradása jelentős veszteség a Jobbik számára. A Fidesz másik oldalán ugyan továbbra is ott van a 25 százalék körüli baloldali-liberális tábormaradvány, azonban most már három hasonló méretű darabban. Az egyik szeletke Gyurcsányé, a másik Bajnaié, tehát a Fidesz által (is) démonizált vezetőké, a harmadik pedig a legyengült MSZP-márkanévhez tartozik. A centrális erőtér sötét zenitjéhez ért. Mindez elvezet bennünket a baloldalprobléma mélyebb rétegeihez. Az MSZP nem csupán pozíciót vesztett egykori közös listás partnereihez képest, de komolyan felmerül a lehetőség, hogy felmorzsolódhat közöttük.
Ettől viszont a baloldali-liberális oldalon nem lesz nagyobb a népsűrűség. Sőt ha a többiek nem tudják beszippantani a teljes még létező MSZP-tábort, akkor inkább kevesebben maradnak. Az Együtt–PM európai képviselőinek több bejutó esetére tervezett „szétülése” is jelzi, hogy a pártnak nincs egységes identitása. Meghatározó vezetőjéről még mindig nem tudni, szeretne-e pártvezér lenni. A DK önmagát tartja a korszakváltás pártjának, ám azt csak Gyurcsány Ferenc legodaadóbb hívei hiszik, hogy a 2006-os őszödi beszéd volt a hazai politikai megújulás első, éspedig pozitív lépése.
Bár az MSZP kétségkívül a magyar politika beteg embere, mások kicsattanó egészsége sem váltja meg zsugorodó világunkat. Nem tudhatjuk pontosan, mekkora volt az MSZP-vel szembeni tiltakozó távolmaradás vagy átszavazás mértéke május 25-én. Amennyiben az MSZP majd visszatér a politizáláshoz, esélye lehet, hogy ismét elérje, na nem a 2006-os,még csak nem is a 2007-es, de a 2014 elején mért támogatottsági szintet. Racionálisnak tűnik a gyors és teljes tisztújítás. A tartós és deklaráltan átmeneti állapot, egy emiatt gyenge vezető, meg a kilátásba helyezett kongresszussorozat a politikai váltást és az önkormányzati választásokat előkészítő tárgyalásokat egyaránt tovább nehezítette volna az MSZP számára.
Nincs oka az MSZP-nek arra, hogy feladja megmaradt városi szavazótáborát, s valamiféle bukolikus fantáziától vezérelve kizárólag vidékre vonuljon. Habár ezt is nyilvánvalóan meg kell tennie. A helyzet van annyira rossz, hogy markáns kommunikációs váltással is viszonylag sokat lehessen elérni, de ez messze nem minden. Ha mindössze az lesz az üzenet, hogy most akkor orrvérzésig tisztújulnak, abból lehet egy, a mainál erősebb MSZP, de nem lesz erősebb Fidesz-konkurencia. A baj gyökere ugyanis jóval mélyebbre nyúlik. 2010-et a Fidesz nem egyedül csinálta.
A magyar társadalom már rég darabokra hullott. Többsége nem kér sem a modernizációs, sem az európai, sem a demokratikus narratívából. Szerintem az autoriterért sem rajong – nem ilyen dolgok vezérlik a szavazók többségét. A jelen pokoli ellentmondása, hogy egy szélsőségesen biztonsághiányos világban kellene a biztonság esélyétmegteremteni. A hétköznapi élet kiszámíthatósága, a minimális megélhetés stabilitása nem kádárista csökevény. Szükségletekről és a politikai válaszról vagy válaszhiányról van itt szó.
A Fidesz a maga részéről rendszerré formálja a társadalom szétszaggatását. A versenyképes felső rétegnek lehetőséget ad a további gyarapodásra, a státuspánik által uralt középet a frusztrációjánál fogva vezeti, az alsó rétegeket ellenőrzés alá hajtja. A kötelezés, kivételezés és ajándékozás politikája a kiszolgáltatottságra, a jogok hiányára, a feudális karakterű függőségekre épít. Ma ott tartunk, hogy a közmunka jótéteménynek állítható be a kiszolgáltatottak előtt. Cinikusan lehet érvelni azzal, mennyire örülnek a 47 ezer forintnak azok, akiktől minden mást elvettek.
Közben merev szankciórendszerrel benne tartják őket az alávetett helyzetekben, hogy mozdulni se bírjanak. Ezzel az elvetemült politikával szemben megbicsaklik a kilencvenes évekből eredő napfényes európaiság érvelése, amelynek megoldóképlete szerint a több Európa automatikusan több demokráciát és nagyobb jólétet eredményez. Az ország nem a turáni átok hatására sodródott jobbra, hanem mert csalódott abban, amit baloldali-liberális kurzus címén kínáltak neki. Ugyanakkor végzetes hiba – kapituláció – volna, ha a baloldali-liberális oldal maradékai azt a következtetést vonnák le, hogy a szabadságot, a demokráciát és Euró pát el kell vetniük.
Ha egy politikai oldal maga sem hisz az értékeiben, akkor tényleg ne csináljon inkább semmit. Addig se rontja tovább az amúgy is rossz helyzetet. A valódi kérdés,miként lehet a választók számára láthatatlan szabadságot a hétköznapi választások szabadságává tenni, aminek persze feltétele a megalázó függőségek felszámolása. Miként lehet az Európa-kép formálásában tevőlegesen részt venni? Ma ezt Magyarországon csak Orbán teszi, a maga romboló módján. Továbbá, miként lehet kibővíteni az ellenzéki cselekvési repertoárt egy olyan hatalommal szemben, amely, példának okáért, minden választáshoz gyárt magának egy új választási törvényt?
Miként lehet pártokat és mozgalmakat összebékíteni a közeledési szándékot hitelesítő kezdeményezések révén? Miként lehet ez által új (baloldali) diskurzust gerjeszteni? Nem utolsósorban az is kérdés, miként lehet feltörni a jelenlegi demokratikus ellenzéki konstrukció kereteit? A DK–Együtt–MSZP hármasságból nem lesz se váltópárt, se tartós szövetség. Több szavazó se nagyon. Egy új narratívát nem lehet csak úgy megfogni és bevezetni: próbálkozni és építkezni kell. Értékek, akciók, személyek, intézmények együtt állhatnak össze vonzó történetté, amely aztán „önmagát meséli el”. Nem áll rendelkezésre korlátlan számú csereelit, de ugyanazzal a fejjel is szabad újat gondolni. Csak aztán akadjon néhány jó fej.
