Nézzük sorjában. Azt mondják, az arab tavaszt az USA csinálta. Valójában azonban semmi köze nem volt hozzá. A Mohamed Bouazizi nevű fiatalember egy Sidi Bouzid nevű tunéziai kisváros többszörösen tönkrement utcai árusa volt. Amikor elege lett a tunéziai hatóságok packázásaiból, a mindent elöntő korrupcióból, 2010. december 17-én a főtéren leöntötte benzinnel, majd felgyújtotta magát. A Bouazizi halálát követő felháborodás olyan mértékű volt és olyan gyorsan terjedt, hogy Ben Ali diktátornak egy hónapon belül, már 2011. január 14-én el kellett menekülnie Tuniszból.
A tunéziai siker bátorítóan hatott a térség más, diktátorok uralta országaiban is. Egyiptom, Líbia, Szíria volt a sorrend. Először Mubarak elnök bukott meg, majd egy elkeseredett és sok tízezer áldozatot követő polgárháború után Kadhafi líbiai elnök rendszere is. Kitört a polgárháború Szíriában, és zavargások voltak Jordániában, Bahreinben, Jemenben.
Mit csinált eközben az USA? Az égegyadta világon semmit. Katonai beavatkozásra csak Líbiában került sor. Az ENSZ BT felhatalmazása alapján a NATO, azon belül elsősorban Franciaország avatkozott közbe, ám ez jobbára csak a „No Fly Zone” kikényszerítését jelentette, és azt volt hivatva megakadályozni, hogy Kadhafi légi erejével a saját civil lakosságát bombázza. Néhány odapörkölésen túl a felkelők kaptak még hírszerzési támogatást, hadviselési tanácsokat, amelyeket vagy meghallgattak, vagy nem.
Nagyjából ebben merült ki a beavatkozás. Orbán Viktor a szeptember 7-i nagyköveti értekezleten mindehhez képest ezt találta mondani: „ha egy nagyhatalom úgy dönt, hogy megdönti Líbiában Moammer Kadhafi uralmát, akkor annak a következményeivel számolni kell, hogy az afrikaiak Európa partjai felé veszik az irányt”. Ez nagy tévedés, hacsak Orbán Viktor nem a líbiai népet minősítette „nagyhatalomnak”, mert ez esetben le a kalappal előtte.
Líbia mellett leginkább Szíria okán szokás az USA-t hibáztatni. Nos, 2011. március 15-én (halljátok, magyarok?!) a Szíria-szerte fellángoló békés tüntetésekre Aszad elnök letartóztatásokkal, sőt tűzparanccsal válaszolt. Talán a szabad világ kényelmét kevéssé zavarta volna, ha az ellenzék behúzott farokkal meghunyászkodik, ehelyett ők fegyveresen válaszoltak, mint a magyarok 1956-ban. Az azóta tartó polgárháborúnak immár több mint 200 ezer halálos áldozata van. Az ENSZ 7,6 millióra teszi a belső menekültek számát és 3,9 millióra azokét, akik Szíria határain kívülre menekültek.
Az USA 2011 májusában gazdasági szankciókat vezetett be Aszad elnökkel és szíriai kormányzati vezetőkkel szemben. Ezen túl nem tett semmit, ami igen sajnálatos, de még mielőtt ezért is az USA-t kárhoztatnánk, emlékeztessünk arra, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsában Oroszország számtalan javaslatot megvétózott, így az USA ugyanazzal a dilemmával szembesült, mint Irak esetében: lépjen-e az ENSZ BT felhatalmazása nélkül, vagy tartsa tiszteletben a nemzetközi jogot, és az ENSZ BT felhatalmazása nélkül ne tegyen semmit?
Ezt érdemes tisztáznunk, mert igen jelentős az átfedés azok között, akik elmarasztalják az USA-t az ENSZ BT felhatalmazása nélküli fellépéséért Irakban, ugyanakkor az USA-t kárhoztatják amiatt is, hogy nem akadályozta meg a szíriai vérengzést. Irakkal kapcsolatban valóban felvethető az USA felelőssége. A politika jobbára eredményelvű: a siker nem szorul magyarázatra, a kudarc megmagyarázhatatlan. Az USA iraki fellépése kudarc, mert a diktatúrát követően nem tudott semmilyen stabil és hatékony állam kiépülni, a terrorcselekmények egymást érik civil áldozatok ezreinek a halálát okozva. Nincs olyan mérce, amely alapján ez siker lenne.
Sokan úgy okoskodnak, hogy miután az IS Észak-Irakból terjeszkedett elsősorban Szíria felé, így az iszlám ideológiájú terrorért az USA a felelős. Ám ha ez így van, akkor vajon miképpen felelős az USA a Boko Haram iszlám terrorszervezet térnyeréséért Észak-Nigériában vagy az al-Shabaab terrorszervezetért Szomáliában? (Mint emlékezetes, az USA megkísérelt segítséget nyújtani, de idejében kivonult, tehát azt tette, amit a sok pacifista követel tőle).
Az USA felelőssé tételében nincs a világon semmi új. Azoktól, akik az USA-t a „világcsendőr” szerepének fölvételéért kárhoztatják, meg szeretném kérdezni, hogy ha éjszaka egy elhagyott parkban mennek hazafelé, és meglátják, hogy egy fiatal lányt erőszakolnának éppen meg, vajon azon kezdenek-e morfondírozni, hogy ők a park csendőrének minősülnek-e, vagy megpróbálnak segíteni?
Meggyőződésem, hogy minden tisztességes USA-kritikus segíteni akarna, és nem törődne azzal, ha a „park csendőre” szerepének bitorlásával vádolnák. Nos, éppen így jár el az USA kormánya is, és az iraki kudarc előtt számos sikert is elért. Gondoljunk Dél-Koreára vagy Koszovóra, mert ami az utóbbiban folyó etnikai tisztogatást illeti, a közvetlen közelben lévő EU azt nem tudta megakadályozni. És, mint jól emlékezhetünk rá, az USA sajnos kudarcot vallott Vietnamban, ahol amúgy szintén a szovjet expanzióval szemben szenvedett sajnálatos, ám szerencsére csupán ideiglenes vereséget.
Végül a fairség kedvéért javaslom azoknak, akik az USA-t a beavatkozásokért kárhoztatják, legalább ők ne kérjék számon, hogy az USA miért nem avatkozik be Észak-Koreában, Ruandában, Szomáliában és... a sor vég nélkül folytatható. Befejezésül reflektálni szeretnék a magyar miniszterelnök azon mondatára is, miszerint „Irakból, Szíriából, Afganisztánból, Líbiából milliók jöhetnek, mert kiderült, hogy a képviseleti demokrácia ezekben az országokban működésképtelen”.
Az első megjegyzésem, hogy Stockholmból, Londonból vagy Washingtonból nézve a képviseleti demokrácia éppenséggel Magyarországon is működésképtelen, de én például ezt a nézetet sem osztom. Líbiában, úgy tűnik, a képviseleti demokrácia ügye ma éppen vesztésre áll, mert Líbia édeskevés segítséget kapott a belső biztonság megteremtéséhez. Az USA-nak és az EU-nak lényegesen több pénzzel és képzéssel kellett volna hozzájárulnia a demokratikus Líbia megerősödéséhez. Míg mi ezt elmulasztottuk, a demokrácia ellenségei fokozták erőfeszítéseiket, így nem csoda, hogy most éppen ők állnak nyerésre.
Egyiptomban a választásokon győztes Muzulmán Testvériség kétségkívül rettenetes politikába kezdett, és anélkül, hogy ennek minden következményét végiggondolnánk, állapítsuk meg, hogy egy háborút Izraellel valószínűleg csak a legkevésbé sem demokratikus katonai puccs akadályozhatta meg. Eközben szögezzük le azt is, hogy Tunéziában az arab forradalom és a képviseleti demokrácia győzelemre áll. Az országot ért terrortámadások természetesen Tunéziában is fenyegetik a demokráciát, amiből annyi következnék, hogy a terror leküzdésére az országnak nyújtott támogatást meg kell sokszorozni.
Az USA-nak is és nekünk, az EU-nak is. Nem akkor kell erről gondolkodnunk, ha és amikor a terror győz, és a menekültáradat megindul, hanem most, de legkésőbb tegnap. Orbán Viktor Szíria stabilizálására tett késői és erőtlen javaslatot, ám nagyszerű kezdeményezés lenne a részéről, ha Tunézia megerősítésére venné rá állam- és kormányfő kollégáit az Európai Tanácsban. A sikerek között Tunézia mellett említsük meg Jordániát, ahol az arab tavasz hatására prevencióként komoly politikai reformokat vezettek be.
Óvatosan, de megerősítették a képviseleti demokrácia intézményét, mindenesetre cáfolatul szolgálva azon sommás véleménynek, hogy egy muzulmán vallású közel-keleti országban a képviseleti demokrácia nem működőképes.
Amikor Henry Kissinger egy alkalommal megkérdezte kínai vendéglátója véleményét az 1789-es nagy francia forradalomnak az emberiségre gyakorolt hatásáról, Csou En-laj – a fáma szerint – azt felelte, hogy túl kevés idő telt el a megalapozott ítélethez.
Két országban tehát a képviseleti demokrácia ügye egyelőre megbukni látszik. Ám nem bukott-e meg 1789 is, hiszen Napóleon elsöpörte a forradalmat. Volt-e értelme 1848-nak és 1956-nak, hiszen mind kettőt – ha kívülről is, de – elsöpörték? Természetesen 1789, 1848 és 1956 kiemelkedő fontossággal bírnak az érintett országok történelmében, részben az elért és vissza soha nem vont eredmények miatt, részben pedig azért, mert évtizedeken, sőt évszázadokon keresztül viszonyítási ponttá váltak az érintett országok nemzeti emlékezetében.
1867-re aligha kerülhetett volna sor 1848 nélkül. Franciaország 1789 nélkül nem tartana ott, ahol ma tart, és 1989-ben Magyarország rendkívüli sikeréhez is kitörölhetetlen jelentőséggel járul hozzá 1956. Ahogy az európai, köztük a magyar forradalmakról is néhány röpke száz év elteltével érdemes ítéletet alkotni, nincs ez másképp az arab tavasszal sem.
A szerző a Demokratikus Koalíció országos tanácsának tagja
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
