Ezek a családok elvesztették otthonaikat, de én mégis otthon érzem magam közöttük. A közel-keleti, afrikai és még távolabbi helyekről származó emberek kis csoportjának társaságában felfigyeltem egy kisfiúra. Megkérdeztem tőle, hány éves, mire büszkén kivágta, hogy hat. Erről eszembe jutott, hogy a koreai háború idején, amikor én is ennyi voltam, miként kényszerítettek arra, hogy elhagyjam az otthonomat. Igaz, hogy nekem nem kellett olyan messzire utaznom, mint nekik, és megkímélt az élet megannyi megpróbáltatástól, amelyektől őket nem, de azért mégis tudom, túl jól tudom, milyen az a zűrzavar, a félelem, amikor el kell hagyni az otthonos falut, melyre bombák hullanak az égből.
Soha nem felejtem el, amikor néztem a nagyapámat, aki eszeveszett kétségbeeséssel keresett bármi ehetőt, amit megetethet velünk a hegyoldalban, ahol rejtőztünk. Túl kicsi voltam persze akkor még ahhoz, hogy megértsem, mi az a „kollektív biztonság”, de amikor megláttam az ENSZ zászlaja alatt szolgáló nemzetközi csapatokat, tudtam, hogy nem vagyunk egyedül. És amikor az ENSZ életmentő segítséget nyújtott nekünk, éreztem, hogy ezt szeretném visszaadni annak a világnak, amely megmentett engem.
Az én történetem nem valami különleges. Azok, akikkel Olaszországban, Szlovákiában, a bősi humanitárius központban vagy a spanyolországi migránsokat fogadó integrációs központban találkoztam, mind-mind alig várják, hogy hozzájárulhassanak annak a társadalomnak a működéséhez, amelyben most élnek. Olyan emberek vannak közöttük, mint Alou Sanogo Badara, 22 éves diák Maliból, aki háromezer kilométert gyalogolt a sivatagon keresztül, és gyászolja a barátait, akik meghaltak az út során. És sokkal többen haltak meg azon a kis hajón, amelyen rajta kívül még körülbelül százan utaztak a Földközi-tengeren. Most a kulturális különbözőség ellenére is azt mondja Olaszországról, hogy „itt megtaláltam a szeretetet és a barátságot”.
Sediqa Rahimi, egy kétgyermekes családanya Afganisztánból úgy gondol magára, mint „a béke közvetítőjére”. Miközben a fiait nézi, akik boldogan játszanak, elmondta, hogy eszébe jutnak az otthoni traumák, és hogy „mennyi gyermek ébred a fegyverek és bombák zajára Afganisztánban”. Ez a borzalmas valóság szíriaiak milliói számára is, akik már régóta szenvednek egy olyan háborútól, amelynek sürgősen véget kellene vetniük azoknak, akik ezt megtehetik.
Sok millió európai és Európán kívüli kezdte újra felépíteni a második világháború után lerombolt életét. A ma ideérkezők is ugyanazt szeretnék, mint minden ember: biztonságot, stabilitást és szebb jövőt szeretteik számára.
Nagyon aggasztanak azok, akik kihasználják ezeknek az embereknek a szenvedését, és gyűlöletbeszéddel táplálják az idegengyűlöletet. Ezzel megosztják a közösségeket, instabilitást idéznek elő, és elárulják azokat az értékeket és emberi jogi normákat, amelyek az Európai Unió pillérei. Felhívok minden európai és nem európai vezetőt, mindenkit az egész világon, hogy adjanak kollektív választ a menekültkérdésre, mégpedig olyat, amelyben visszatükröződnek ezek az értékek és a tisztelet azok méltósága iránt, akik a háború és szegénység miatt menekültek el otthonaikból.
A határok lezárása, a kriminalizálás és a fogva tartás nem oldják meg a problémákat. Ehelyett az országoknak nagyobb biztonságot kellene biztosítaniuk a migránsoknak, több jogi lehetőséget a biztonságos országokba való belépésre, több letelepedési és jobb integrációs lehetőségeket és több befektetést a krónikusan alulfinanszírozott segélyműveletekbe. Kreatív gondolkodással lehetőséget teremthetünk mind a migránsok, mind a menekültek számára, például a privát szektor ösztöndíjaival, humanitárius vízumokkal és diaszpórák támogatásával.
Ez a könyörületesség arra is lehetőséget ad, hogy hatékonyan lépjünk fel az embercsempész- és emberkereskedő-hálózatokkal szemben, akik a kétségbeesett embereken élősködnek.
Világos, hogy a jelenlegi szabályozás nem megfelelő. Itt az idő, hogy a nemzetközi közösség globális választ dolgozzon ki az emberek tömeges vándorlására. Azon igyekszem, hogy az országokat humánusabb és szervezettebb megoldásoknak nyerjem meg. Ez az előrelépés minden nemzet közös érdekét szolgálná.
A gyerekek, akikkel a Róma központjában lévő Sant’Egidio’s Tenda di Abramo közösségben találkoztam, miután elzengték, hogy melyikük mely kontinensről érkezett, az előadásukat a világnak szóló üzenettel zárták: „de mégis mit jelent ez a különbség? Mindannyian emberek vagyunk”.
A szerző az ENSZ főtitkára
