Mindezt pedig azzal indokolta, hogy Oroszország olyan politikai útra tért, amely lehetetlenné teszi a viszony korábbi minőségének fenntartását. Ráadásul ez a politikai fordulat már az ukrajnai válság előtti időszakban is érzékelhető volt. A mai Oroszország valóban nagyon más,mint volt hat-nyolc évvel korábban. Más, mert már jó ideje súlyos gazdasági gondokkal kénytelen szembenézni.
Ennek előzményei visszanyúlnak a 2008-as globális válságig. Annak következményei ugyanis épp Moszkvát érintették a legsúlyosabban.
És bár az orosz gazdaság már 2010-ben újra növekedési pályára állt, ez a lendület csak két évre volt elég. 2012 elejétől ugyanis a növekedés üteme folyamatosan lassul. Olyannyira, hogy 2013-ban már csak 1,3 százalékkal, tavaly pedig mindössze 0,4 százalékkal nőtt a teljesítménye. Az idei évre vonatkozó prognózisok pedig három–öt százalék közti recesszióval számolnak. Mindez azonban nem volt elég ahhoz, hogy a magyar kormány felfigyeljen erre. Ha felfigyelt volna, akkor a miniszterelnök tavaly nyári emlékezetes beszédében
az illiberális demokráciáról értekezve aligha sorolta volna Oroszországot a gazdaságilag sikeres országok közé.
De nem csak a gazdaság teljesítménye esett vissza. Az utóbbi néhány évben nagyon jelentős változások történtek a belpolitika területén is. A putyini rendszer ugyanis 2011–2012 fordulóján súlyos válságon esett át. A korábban könnyen vett választások ezúttal nehezen leküzdhető akadálynak bizonyultak. Már annak érdekében is is erősen manipulálni kellett a választások végeredményét, hogy az addig két cikluson át alkotmányozó többséget szerző hatalompárt legalább abszolút többséghez jusson. Ehhez legkevesebb 14 millió szavazatot kellett „eltéríteni”.
Érdekes módon az ellenzéki években még oly finnyás magyar kormánypárt ebből semmit nem vett észre. Ahogy abból sem, hogy az elcsalt dumaválasztások miatt emberek tízezrei hónapokon át tüntettek politikai akaratuk semmibevétele miatt.
És az sem keltett a putyini rendszerrel szemben bizalmatlanságot, ahogyan megpróbálta a tiltakozókat megfegyelmezni és a további tüntetésektől elriasztani. Hiába jelent meg számos új törvény és törvénymódosítás, a nyilvánvaló moszkvai represszív fordulat a magyar kormányt nem tette óvatosabbá. Pedig az nagyon is indokolt lett volna.
Hogy ezt belássuk, elég sorra venni a 2012 nyarán elfogadott új szabályokat. A Kreml – szakítva korábbi magatartásával – ekkor kezdte el megszigorítani az internet feletti ellenőrzését. Módosította a civil szervezetekre és alapítványokra vonatkozó szabályozást, amelynek részeként „idegen ügynökként” lajstromba vétette mindazon NGO-kat, amelyek tevékenységét politikai jellegűnek ítélte, és eközben bizonyítottnak találta külföldi anyagi támogatásukat. Egzisztenciát megroppantó szintre emelte a tüntetések megszervezéséhez és lebonyolításához kapcsolódó szabályszegések büntetési tételeit.
Újradefiniálta a hazaárulás fogalmát,
jelentősen kiterjesztve annak tartalmát. A Medvegyev elnöksége idején a polgári törvénykönyvbe átkerülő rágalmazás tényállását pedig visszavezette a büntető törvénykönyvbe. Elkezdett különös szigorral fellépni azok ellen, akikről azt feltételezte, hogy magatartásukkal mások vallási érzületét sértik meg. És végül, de nem utolsósorban, a konzervatív társadalmi többség ízlését kiszolgálva, homofób törvényt léptetett hatályba arra hivatkozva, hogy csak „a homoszexualitás propagandáját” üldözi.
Mindez azonban nem volt elég ahhoz, hogy a magyar kormány gyanút fogjon, és a közeledés helyett inkább távolodjon Moszkvától. Láthatóan az sem aggasztotta a kormányt, hogy Oroszország 2010-től újra militarizálódik. GDP-arányos katonai kiadásai fokozatosan növekednek. A 2012-es három százalékról mára 4,2 százalékra emelkedtek. Összevetve a többi közkiadással, Moszkva az ország költségvetésének egyre nagyobb hányadát fordítja katonai és belbiztonsági célokra. Nyilván erre a fordulatra is vonatkozhatnak a német védelmi miniszter korábban idézett szavai. Ám úgy tűnik, ez sem aggasztja a hivatalos Budapestet.
Ahogyan az a súlyos reputációs veszteség sem, amelyet Oroszország már egy ideje elszenved. Ezek a veszteségek már az ukrajnai válság kibontakozása előtt is érzékelhetők voltak. Mindenekelőtt abban a látványos fordulatban, ahogyan a 2011-es duma- és a 2012-es elnökválasztás után az Obama-adminisztráció felhagyott a korábban meghirdetett „újraindítás” politikájával. Ez a folyamat mélyül el az ukrajnai válság nyomán, és teljesedik ki a tavaly november közepén megtartott ausztráliai G20-as találkozót követő periódusban. Ettől kezdve
a nyugati világ csak egyetlen kérdés kapcsán hajlandó Putyinnal találkozni, ez pedig Ukrajna ügye. A magyar kormányt azonban ez a legkevésbé sem foglalkoztatja.
A nyugati bojkottot felrúgva, késznek mutatkozott Putyin elszigeteltségének feltörésében közreműködni. Ráadásul ezt úgy tette – nem mintha ennek az ellenkezője mentene a helyzeten –, hogy ezért cserébe Magyarország nem kapott semmit. Ennek belátásához elég sorra venni és közelebbről is megvizsgálni a keddi találkozón született megállapodásokat.
|
Voltaképpen miért is járt Budapesten?
Reviczky Zsolt / Népszabadság
|
A magyar kormány attól a pillanattól kezdve, hogy kiderült a februári Putyin-látogatás ténye, annak indokoltságát kezdetben a lejáró hosszú távú gázszerződés újrakötésével próbálta alátámasztani és a közvéleménnyel elfogadtatni. Amikor pedig nyilvánvalóvá vált, hogy ilyen új, tartós elköteleződéssel járó szerződésre nincs szükség, akkor az önigazolás súlypontja kezdett eltolódni a hosszú távú szerződésben lekötött, ám át nem vett gázmennyiség sorsáról való tárgyalásra. A találkozót lezáró közös sajtótájékoztatón az ennek kapcsán elért eredmény már úgy jelent meg, mint Putyin politikai nagyvonalúságának újabb bizonyítéka.
A helyzet azonban nem egészen így fest. A hosszú távú szerződésekben valóban szerepel ugyan a „vidd és fizess” elve, vagyis az a garanciális elem, hogy a vásárló 10-15 százalékos eltéréssel kötelezettséget vállal az előzetesen lekötött gázmennyiség átvételére. Elvileg ez a klauzula lehetőséget ad az eladónak arra, hogy az át nem vett mennyiséget is megfizettesse a vásárlóval. Csakhogy Magyarország a 90-es évek közepétől legalább 130-150 milliárd köbméter gázt biztosan átvett. Az át nem vett 17-18 milliárd köbméter pedig bőven belefér a klauzula biztosította 10-15 százaléknyi résbe.
Nem beszélve arról, hogy a Gazprom a nálunk nagyságrendekkel nagyobb mennyiséget át nem vevő Ukrajnával szemben sem kezdeményezte még soha a „vedd és fizess” elve alapján való eljárást. Úgyhogy
nehéz jelentős politikai sikerként elkönyvelni Putyin engedékenységét.
A másik komoly témának tűnő ügy annak a török–görög határtól megépítendő gázvezetéknek a jövője volt, amelyet orosz részről a „Török áramlat” balkáni meghosszabbításaként emlegetnek. Ez a homályos terv azonban felettébb képzeletgazdag elképzelésnek tűnik.
Mindenekelőtt azért, mert most és a belátható jövőben aligha lesz Görögország, Macedónia és Szerbia, ahogy Magyarország is, abban a helyzetben, hogy finanszírozni tudjon egy ilyen költséges beruházást. Ráadásul – hazánkat leszámítva –az említett országok gázfogyasztása is oly alacsony – Szerbiáé például alig másfél milliárd köbméter –, hogy már csak ezért is nehéz elképzelni, hogy készek lennének efféle légvárépítésben közreműködni. Mindezek után joggal merül fel a kérdés: voltaképpen miért is járt itt Putyin? Egy biztos: nem miattunk.
