Az ő ideje

Többé-kevésbé a liberális elvekből – meg a Szovjetunió létéből fakadó nyomásból – következett a jóléti állam is, amelyet a globalizáció és a gazdasági válság erősen megtépázott, de a haláláról szóló hírek némiképpen eltúlzottak. Legalábbis, ha holnap kiírnának (nem fognak) egy népszavazást arról, hogy akarja-e a nemzet a takarékra állított jóléti államot, vagy nem akarja, és azonnal megszüntet minden segélyt, juttatást, nyugdíjat, iskolai ebédet, gyest, gyedet meg akármit, a szegények pedig haljanak éhen, az öregeket lökjük a Rám-szakadékba, akkor talán még Orbán Viktor is az első verzióra adná a voksát.

Az ország gazdasági versenyképességéről szólva Orbán Szingapúrt, Indiát, Törökországot és Oroszországot nevezte a ma sztárjainak. Ezek közül Oroszország eleve kakukktojás, gazdasága stagnál, az olaj és a gáz exportjától függ, szinte semmi másban nem versenyképes. India versenyképessége növekszik, ellenben kitartóan ragaszkodik a liberális demokráciához, éppen most volt választás, amelyet ugyan a hindu nacionalisták nyertek, de egyelőre még nem tiltották be se a szabad sajtót, se a nem hindu egyházakat.

Szingapúrban nem szabad rágógumizni, de gazdasága a világon az egyik legszabadabb. Marad Törökország, ahol a korrupciós botrányba keveredett miniszterelnök a politikai túléléséért harcol, miközben a gazdasági liberalizmus és a külföldi tőke amúgy szép eredményeket hozott. Ha tehát e négy ország tetszik a szónoknak, az nem azért van, amit nyíltan hangoztat. Egyik sem az illiberalizmus miatt sikeres.

Mussolini útja, a nyílt erőszak persze nem reális lehetőség. Orbánnak be kell érnie a diktatúra puhább formájával, de ettől még, hol zsarnokság van, ott zsarnokság van. Még eljöhet a mi időnk, mondta Orbán nem a magyarokra, hanem saját magára és udvartartására gondolva. Szerintünk meg már eljött az ő idejük, és lassan el is múlik.