A kommentcunami alatt nem is az lepett meg igazán, hogy az általam korábban nem mérlegelt szempontok után jó néhányan kritikával illeték döntésemet. Ez legitim, építő és helyénvaló volt részükről, amelyért csak köszönettel tartozom. Ami jelen írásra késztetett, azok az erkölcsi integritás(oma)t megkérdőjelező ítéletek voltak. A teljesség igénye nélkül a „politikai vállalkozó”, az „1990 előtt is így érveltek, mint Böcskei”; „olyan sínen fut, hogy eleve a fennálló rendszerbe kell becsatlakoznia”, a „bértollnokság”, „a kifizetett vélemény”, a „rendszerlegitimáló”, „az úgy kell élni, hogy fel se ajánlhassák” (mármint a blogolás lehetőségét) mind a személyiség és az erkölcsi integritás totális megkérdőjelezései.
Volt, ahol nemcsak a címke bántott, de a megfogalmazók személye is. Olyanok is rám ragasztották, akiktől elég sokat tanultam, részben rajtuk nőttem fel, szándékaik szerint nekem is írtak akár közéleti írásokat, akár tudományos dolgozatokat. Erkölcsi ítélkezésük ellenére sem tudnak leszoktatni arról, hogy felhagyjak olvasásukkal.
Természetesen nem vagyok áldozat, nem egyedi, ami történt, nem példa nélküli és nem utoljára fordult elő. A közéleti arénába belépőknek bírniuk kell a bírálatokat, az ütéseket, a jogos és jogtalan kritikákat. Ez jobb esetben előfeltétele a vitának, annak a tanulási folyamatnak, ami ahhoz kell, hogy a szerző (vagy egy politikus) maga is fejlődjön. Ez egy dolog. Egy másik azonban az, hogy miként tekintünk a másikra, aki velünk nem egyező állásponton van, mást gondol, esetleg még rosszabb, egyszerűen tévedett? S ha álláspontunk szerint nem kicsit, hanem nagyot. Elvitatjuk-e emiatt erkölcsi integritását, megbélyegezzük valamiféle Abszolút Morál Birtokosaként? Ennek a rosszabb esete a kettős mérce alkalmazása, amikor is valakinek megbocsátunk, valakinek nem, valakiről feltételezzük, hogy tévedése vagy rossz lépése mögött a szempontok helytelen mérlegelése áll, vagy pedig eleve egy immorális ember tetteként tekintünk rá.
Az ítélkezés kérdése azért sem mindegy, mert történetesen a progresszív (is) értelmiség – minden, szerepére vonatkozó öniróniája ellenére – mégiscsak magának vindikálja azt a jogot, hogy utat mutasson, a „mi a jó”, a „mi a helyes” kérdését illetően. Az az értelmiségi, amelyik oldalakat tölt meg arról, hogy mennyire rossz a hazai politikai szekértábor-logika, a politikai állóháború, hogy ki kellene mászni a lövészárokból, gyakran maga is olyan esetekben vállalja fel az ítélkezés jogát, amikor az talán indokolatlan lenne.
Így fordul elő, ahogy aki a másik oldalon (vagy ugyanazon, de nem ugyanabban a pártban, politikai szubkultúrában, stb.) van, az „olyan, amilyen”. Nem kell különösebb diskurzuselemzésbe belefogni ahhoz, hogy lássuk, hogy elég gyakori, hogy a másik oldal értelmiségije akkor „jó” intellektuel, ha azt vallja, amit „mi”, ha véleménye katalógusszerűen kompatibilis a miénkkel, ha épp annyira kritizálja Orbánt/Gyurcsányt/stb., mint mi, ha szerinte olyan a baloldali/jobboldali, mint amilyennek mi elképzeljük.
Ki kellene mászni a lövészárokból, de amikor csak lehet, mégis visszamászunk oda, akkor is, amikor csak „szimpla” lojalitás, butaság vagy tévedés áll fenn, de ehelyett erkölcsi alulmúlhatatlanságot szimatolunk – ami ettől akár még fenn is állhat, de vitát nem ítélettel, hanem mondással szokás kezdeni.
Mondom még egyszer: korábban nem eléggé mérlegelt szempontok mentén hoztam döntést az MTVA felkérésére kapcsán. De bizonyos vagyok abban, hogy nem hibázok akkor, amikor nem mondok le a párbeszéd lehetőségéről. Amikor azt gondolom, hogy ennek a hideg polgárháborúnak akkor lesz vége, amikor legalább néhány kérdésben egyet tudunk érteni.
Hiszek a párbeszédben, és ezért az intellektuálisan legérdemesebb és legnehezebb kérdésnek a politikai közösség egyesítéséről való gondolkodást tartom. Gondolkodni arról, hogyan nyerheti el Magyarország élhető realitását, hogyan lehet abban otthon jobb- és baloldali, és hogyan élheti meg mindenki saját jobb-, vagy baloldali identitását úgy, ahogyan szeretné. Ha valamiről érdemes gondolkodni ma az nem más, mint „a” 25 év és a „NER” politikai tudásának kudarcai. Arról, hogy mindezekhez mennyien járultunk hozzá azáltal is, hogy (tisztelet a kivételnek) a magunknak felállított mércéknek bár megfelelni nem tudtunk, de másokon azokat folyamatosan számon kérjük. Ahogyan nagybátyám mondotta 13 évvel ezelőtt, amikor először estem át a minden értelmiségi mindig aktuális (jogos) Bibó- és Márai-rajongásán: „Nem elég ám olvasni Balázs, úgyis kellene élni.”
Igaza van, igaza volt.
Nem egy barátom élte meg saját oldalát kritizálva vagy éppen a másik oldallal folytatott párbeszéd közben és utána azt, hogy stigmát kapott.
A Népszabadság pár évvel ezelőtt belekezdett a párbeszédbe, amikor is fiatal (új) jobboldal- és baloldali fiatalokat ültetett egy asztalhoz. Így vitatkozhattam többek között Békés Mártonnal is, akit személyesen nem ismertem, írásait és könyveit érdeklődéssel olvastam, az általa is „működtetett” remek folyóirat (Kommentár) egy-egy írását nyilvánosan kritikával illettem. Az akkori Népszabadság-interjúban volt egyetértés, de leginkább az egyet nem értés dominált.
Több év telt el, míg a VIII. kerületi Kálvária téren újra és véletlenül találkoztunk. Köszönés, megszólítás, udvariasság, majd pedig kezdődő levélváltások. S rá kellett jönnünk, hogy vannak közös dolgaink: a késő modernitás kapitalizmusának értékelvű kritikája, saját politikai oldalunk megújításának kísérletei, a közösségek lehetségességének elgondolása a digitális korban, Budapest, a (hardcore) punk, a lakótelepek, a gyerekkor, az érzelmek intenzitásának igénylése egy varázstalanított korban, stb.
Emellett számos kérdésben nem értünk egyet, számos mindkettőnknek fontos (politikai) kérdésben (radikálisan) más véleményen vagyunk. Ha csak egyszerűen megmaradunk a lövészárokban, nem indulhatott volna el a közös gondolkodás, amely a Facebookba hálózott digitális várostól a nyelv problémáján-, a természet kizsákmányolásán-, a budapesti bulinegyed arroganciáján-, az új politikai aktivizmus kirekesztési eljárásain, az ideológiák szükségességén át, a külvárosok és a levert munkásosztály magányosságáig és apoteózisáig terjed. Ahhoz, hogy kilépjünk a lövészárokból, kellett a másik személyes megismerése: nem csupán a „dialógus”, de annak felismerése is, hogy ugyanazokról a problémákról gondolkodunk – bár sokszor különböző módon.
És mégis lett egy közös platform, lett barátság. S az előbbi, közös érdeklődés témáiból könyvet írtunk, közösen, mely a napokban Ki! címmel, a L'Harmattan gondozásában jelenik meg. Nem volt magától értetődő, hogy megismerkedünk, politikai különbözőségünk miatt nem volt magától értetődő egy közös könyv, de még egy közös flekk sem egy bal- vagy jobboldali médiafelületen sem.
Bennünket, és igazából mindannyiunkat, az ilyen nem várt és nem egyszer egy életen át tartó véletlenek töltenek el örömmel. Ha szembesülünk azzal, hogy bár elképzelhető, hogy a folytatódó háború lesz a magyarországi (poszt-)NER-világ „normális” állapota, és eközben mégiscsak lehetséges(nek gondoljuk el) a párbeszédet. Azt gondoljuk, mégis van értelme annak, hogy aktuális tanácstalanságunkat, levertségünket vagy kritikátlanságunkat ne a másikon verjük le. Ha úgy járunk el, hogy a másikat (álljon bárhol) élből erkölcsileg ítéljük meg, és megbélyegezzük, akkor akár barátságok útjába is állhatunk. Jártam magam is így.
Ha azokra a külső hangokra hallgatok, amelyek szerint jobboldali barátom, jobboldali, akár kormánytámogató mivolta miatt „erkölcsileg zéró” lenne, úgy ma egy barátsággal kevesebb lenne. És senki semmivel sem lenne gazdagabb. Nem lenne jó így élni.
A szerző politológus
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
