Az is Lázár János volt, aki – még Rapcsák András sofőrjeként, vagy táskahordozójaként – a hódmezővásárhelyi Fidesz- (vagy KDNP-?) iroda kapujában kézfogással fogadta a sajtótájékoztatóra érkező újságírókat. Mindenkit ismert, mindenkihez volt valami neki szóló szava.
Az is Lázár János volt, aki miután Rapcsák meghalt, friss polgármesterként kitessékelte Makovecz Imrét a drága tornyos uszodatervével együtt, amit még Rapcsák rendelt meg tőle, pedig tisztában volt vele, hogy a mérges építész azonnal feljelenti Orbánnál. És az is Lázár János volt, aki kíméletlenül leszámolt Rapcsák tanácsadóival, elvette kiváltságaikat, és kiutálta őket a környezetéből.
Lázár volt, aki a végtelenségig tagadta, hogy Áder János nem a bronz József Attila-szobrot avatta fel a Bethlen gimnázium előtt, hanem egy olyan alkotást, amelynek lekonyult a keresztbe vetett lába – mert az el nem készült szobor helyére viaszfigurát állítottak, és biztonsági őrökkel őriztették, nehogy valaki közel menjen hozzá, és megkapargassa. Fáradhatatlan bosszúvággyal évekig pereskedett a művészettörténésszel, aki kifecsegte, hogy Lázár és a felesége hosszan töprengett, mielőtt eldöntötték: inkább felavatják a viaszbábot, mint hogy arcot veszítsenek.
