Lassan mondom, hogy tényleg mindenki értse: nincs és nem is lehet olyan irodalmi helyzet, mondat, verseny, ahol Bodor Ádámot megelőzhetné Turczi István. De még Buda Ferencet se. Ha pillanatra is komolyan vesszük az irodalmat mint kategóriát. Ha szövegértésről, stílusról, műfajokról, értékekről van szó. Hirtelen nem is tudnék felállítani a kortárs irodalomban ekkora végletet, ami a két szerző között jelenleg feszül. Nem tudnám jobban széthúzni a skálát.
Ez csak ott történhet meg, ahol fontosabb a körítés, a felszín, a ki tudja milyen kapcsolatok, a ki tudja miféle hiúságok. Ahol nem képesek megborzongani a csontig hatoló mondatoktól és képektől, ahol az irodalom kirakat, ürügy és pántlika. Ahol az irodalom nem az olvasásról szól, hanem a semmitmondó fecsegésről.
Az ízléstelenség valamikor, nem is olyan régen, még szégyen volt. Társaságban nem is nagyon hozakodott elő valaki ezzel, inkább hallgatott. Mert tájékozatlanságot jelentett, az esztétikai érzék teljes hiányát. A szépség iránti közönyt. Ma már dicsekedni is lehet ezzel. Főműsoridőben prezentálni, követendő példaként fölszolgálni. Arcul csapni azokat, akik még tudnak olvasni, és behülyíteni azokat, akik még szeretnének. Ha ez valóságshow lenne, akkor most blazírtan mosolyoghatnánk: ez a világ rendje. Azt szavazzák ki, aki a legtöbbet ér, hiszen az általában unalmasabb is. Aki tud, az mostanában nem lehet fotogén.
