A bajt a gyökerénél kell kezelni. Vitathatatlan bölcsesség, politikailag is méltányolható, nem csak orvosilag. Csak éppen az a baj, hogy e bölcsesség kimondói – az unió tagországai – semmilyen eszközzel nem rendelkeznek a gyökérkezelésre. Nem miattuk dúl Szíriában a polgárháború és szedi megállás nélkül áldozatait a szektás terrorizmus Irakban és Afganisztánban. És mivel az említett szerencsétlenek egyike sem támadt rá Európára, nincs kellő indok ahhoz, hogy a NATO hatalmas katonai ereje – mint hajdanán a szövetségesek a náci Németországot – pacifikálja a világnak ezt a felét. A gyökereket – elvileg – nekik maguknak kellene elvágniuk, csakhogy erre képtelenek. Azoknak a háborúknak, amelyeket Amerika és néhány szövetségese viselt Afganisztán, majd Irak ellen, szinte semmi hozadékuk nem volt; a szíriai „felek” pedig zabolázhatatlanok, részben törzsi, részben vallási okok miatt.
Mindent egybevéve: azok a százezrek, akik a térségben összepakolták a családjukat és csekély holmijukat, nagyon nagy részben valódi menekültek, akiknek kilátásuk sincs arra, hogy békét, biztonságot, otthont, munkát, fedelet találjanak maguknak és gyermekeiknek. Elindultak tehát a török Anatólián át Európa (az unió) ama része felé, amelyik számukra az ígéret földje. Kontinensünk defenzívába szorult, minthogy több tízezer kilométernyi tengeri határa van, és azon minden fal, kerítés és őrhajó dacára mindig akad egy lyuk (újabban Albánia), ahol a végsőkig elkeseredett és elszánt menekülők európai talajt érezhetnek a lábuk alatt.
Valamit kezdeni kell velük. Nem csak emberiességi okok, hanem ama pofonegyszerű tény miatt, hogy aki kerítéssel, fallal próbálja magát védeni tőlük, a jelek szerint nem kalkulálta ki, hogy ezek a védelmi rendszerek „se ki, se be” alapon működnek, azaz aki egyszer már bejutott az unió területére, azt visszalökni nem lehet, mert nincs zöldhatár. Lám, Szerbia hallani sem akarja, hogy Magyarország repatriálja hozzájuk azokat a menekülőket, akiket a kerítés előtti időben beengedett. A többiek ugyanígy vannak.
