A belépés mellett szóló érvek valamivel többet nyomnak a latban – így hangzott Orbán Viktor híres-hírhedt 2003-as mondata az EU-csatlakozásról, amivel mérsékelni igyekezett az akkori kormányt segítő Európa-optimizmust, egyúttal ajtót nyitott az euroszkeptikus, közöttük a szélsőjobboldali szavazók felé. Tette ezt ellenzékből, a csatlakozási tárgyalások nagy részét lebonyolító miniszterelnök szerepét kényszerűen maga mögött hagyva.
Akkoriban Orbán tudatosan lépett ki a magyar politika fősodrából annak hangoztatásával, hogy az EU nem önmagában a jó megtestesülése, hanem majd a tagság teszi lehetővé, hogy küzdjünk Európa „ízlésünk szerinti" átalakításáért. Ez távolról sem volt azonnali politikai sikerrel kecsegtető megközelítés, ugyanis az ezredfordulón az uniós tagság és a nemzeti érdekek sokak gondolkodásában egybeestek.
Sok víz folyt le azóta a Dunán, és sok verejték csorgott le az európai politikusok homlokán is. A magyar közvélemény EU-elkötelezettsége számottevően csökkent, de még mindig többségben vannak a tagság hívei. Mégis, kételkedőbb és megosztottabb lett a magyar társadalom, ahogyan az egész európai közvélemény is: szinte mindenütt fogékonyabbak a nacionalizmusra, a jóléti sovinizmusra, a bezárkózásra, a régi és új sérelmi retorikára, valamint az EU intézményi kritikájára, mint egy-másfél évtizeddel ezelőtt.
