Idézzük fel az 1944-es esztendő hideglelős hónapjait, heteit, amikor a háború már keleti határaink közelében tombolt, és a megállíthatatlanul előretörő szovjet hadsereg átlépte a Kárpátokat. A nyugati szövetségesek légitámadásaitól addig jobbára megkímélt ország a német megszállók jelenléte miatt teljes egészében hadicélponttá vált, és az olasz repülőterekről felszálló bombázók naponta jelentek meg városaink fölött, hogy leszórják halálos terhüket. A háború elérte hazánkat...
Aki felnőtt fejjel élte át azokat a napokat, sohasem felejtheti el azt a feszült lelkiállapotot, melyben akkor élt az ország, és az elszabadult aljas indulatok tobzódása közben rettegve várta a bizonytalan jövőt. Azon kevesek, akik a kortárs szemtanúk közül még élnek, emlékezhetnek arra, hogy nem tudtuk, mit terveznek a sorsunkat irányító gonosz erők és mit hoz a holnap. A nyilas hordák terrorját nyögte az ország és a gyilkolás, a felkoncolás a mindennapok részévé vált: „az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nem csak parancsra”.
Hetven évvel ezelőtt, 1944 őszén egyre kilátástalanabbá vált a helyzet. A rosszul előkészített október 15-i kiugrási kísérlet csődje miatt minden remény elveszni látszott.
