Kezdjük talán onnan, hogy mit kéne adnia egy XXI. századi iskolának.
Először is, meg kéne tanítania tanulni. Ehhez arra van szükség, hogy a pedagógusoknak legyen módja és kedve minden egyéniség, azaz minden gyermek felé egyéni figyelemmel is fordulni, arra törekedni, hogy ki-ki legjobb képességeit megemelje, felerősítse, s olyan ismeretek elsajátításának a képességét is elősegítse, amely az adott gyerek számára nagyobb nehézségeket okoz. Ehhez nem a központi tantervre, hanem a gyermekre kell összpontosítani. Nem a tankönyvet akarjuk megtanítani, hanem a gyermeket – valamire.
Másodszor, egy mai iskolának biztosítania kell, hogy a gyerekek elsajátítsák az angol nyelvet és a digitálisírás-tudást, az utóbbit úgy, hogy a technológiai fejlődést követve megőrizzék kedvüket és képességüket az élethossziglani tanulásra.
Ez a két dolog elengedhetetlen feltétele a munkaerő-piaci versenyképességnek, függetlenül attól, hogy a későbbiekben a gyerek egy összeszerelő műhely gépsorát irányítja, avagy halbiológus lesz.
A sikerhez persze szükségesek olyan innovatív képességfejlesztő programok, amelyek a tanárok tudását frissen tartják, olyan környezet, amely inspirálja a tanárokat az újszerű eszközhasználat és ismeretanyag elsajátítására, s jól képzett oktatók a tanárkollégák képzésére.
Mindehhez nélkülözhetetlen a nyugodt műhelymunka és az oktatási módszertanok közötti szabad választás az iskolákban.
Végül meg kell tanítani a gyermekeket arra, hogy miképp viseljék el a másik különbözőségét. Az iskolai évek alatt meg kell erősödniük a társas kapcsolatoknak, önbizalommal teli, szociálisan nyitott diákokká kell fejlődniük a gyerekeknek.
Ezt többek között az interakciót serkentő (szociopetális) terek és (a versenyfeladatoknál sokkal inkább) a tanulók együttműködését igénylő projektmunkák segíthetik elő. No és persze semmi sem helyettesítheti a pedagógus folyamatos, értő figyelmét, a mindennapok megbeszéléséhez kellő türelmét s a tanítványai felé irányuló bizalmát. (Évekkel ezelőtt, amikor az erkölcstanóráról először hallottam, azért döbbentem meg, mert valahai gyakorló tanárként pontosan tudom: egy pedagógus viselkedésével, reakcióival, minden hangsúlyával folyamatosan erkölcsi mintát ad. Csak az a kérdés, milyet.)
Ahhoz, hogy ez a modell működőképes legyen, még egy feltételnek teljesülnie kell: az iskolát az iskolapolgárok egyenrangú tereként kell felfogni. A diákok, tanárok, szülők az iskola polgárai, akik folyamatos dialógusban állnak egymással.
Ha pedig a jövő Magyarországára gondolunk, akkor belátható, milyen elementáris jelentősége van annak, hogy az ország tudástőke-megtartó, sőt vonzó képességgel bírjon. Most ezzel nem bír. A tudástőke tömegesen hagyja el az országot a kivándorlók fejében.
Az előző nyolc évről joggal elmondható sok rossz, de az nehezen tagadható, hogy a „magyarokat nem szerető” baloldal és a minden rosszat megtestesítő liberálisok az oktatás modernizációjáért s az esélykiegyenlítésért több-kevesebb sikerrel, ám folyamatosan küzdöttek.
Vannak országok Romániától Finnországon át Dániáig, ahol mind a kompetenciaalapú, színes és érzékeny oktatási modellek, mind a digitális írástudás elmélyült megismerésének és iskolán belüli folyamatos gyakorlásának kitűnő gyakorlata van. S van a dölyfös és buta magyar oktatáspolitika, amely mintha azért küzdene, hogy a gyerekek tömegének esélye se legyen eljutni a fent sorolt és a sikeres felnőttélethez elengedhetetlen kompetenciákhoz. Csakis azoknak, akik a társadalom felső tizedébe születtek bele, ahol van pénz megfizetni a világban versenyképes és élvezhető oktatást. (Így jár el egyébiránt a Fidesz vezérkara is. Zömében alapítványi iskolákba járatják fiaikat, lányaikat.)
A rendszerváltás óta nem kerültünk olyan messze a nyugatias, modern oktatástól, mint ma, és a rendszerváltás óta nem volt olyan gyenge az esélykiegyenlítési mutató, mint most.
A digitálisírás-tudás eszközei elavulnak az iskolákban, vagy kicsomagolatlanul porosodnak a szertárban, mert hozzáértés híján senki nem veszi őket elő.
A szülők azon izgulnak, hogy a memoritert jól tudja-e a gyerekük, vagy az évszámokat/függvénytáblát sikerült-e bebiflázniuk, mert mind kevésbé késztetik arra a tanárokat, hogy elmagyarázzák, nem erre van szükség ahhoz, hogy gyermekeik kibontakoztathassák képességeiket.
A svájci International Institute for Management Development egy olyan listát adott közre, amelyben a tehetséget állította az értékelés centrumába. Az országokat tehetségmegtartó és tehetségvonzó kvalitásai és az oktatásba fektetett közpénz mennyisége és hatékonysága szempontjából vizsgálta. A kutatás kiterjedt arra is, hogy az adott ország oktatási rendszere képes-e a magasan kvalifikált, jó képességű munkaerő iránti igény kielégítésére. A 60 országból álló lista élén Svájc, Dánia, Németország áll. Magyarország az 51. Tíz éve ugyanezen a listán a 16. helyen álltunk.
Ha minden úgy marad, ahogy van, hamarosan rá se férünk. A gyermekeink nem lettek tehetségtelenebbek. Nem rajtuk múlik. De az ő bőrükre megy.
A szerző a Republikon Alapítvány kuratóriumi elnöke
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
