Ami igaz, az igaz, a demokratikus berendezkedésbe vetett bizalom valóban a mélyponton van a nyugati világban. Egy közvélemény-kutatás szerint az európaiak mindössze negyede bízik meg a saját kormányában és parlamentjében, és még kevesebb a politikai pártokban.
És mégis. A parlamentáris demokráciánál jobbat eddig még nem sikerült kitalálni, mert van egy nagyon fontos tulajdonsága: képes az önkorrekcióra. Továbbá kevésbé korrupt, mert a fékek és ellensúlyok beépítésével a kormány jobban ellenőrizhető. Demokratikus körülmények között jobban kibontakozik a szabad szellem, az innováció, a kreativitás. Az ENSZ szerint a világ harminc legjobb oktatási rendszerével rendelkező országa közül csak két nem demokratikus ország van: Hongkong és Szingapúr.
De az is sokszor elhangzik, hogy az autokrata rendszerek stabilabbak a vetésforgó módjára változó parlamenti demokráciáknál, ezért kiegyensúlyozottabban fejlődnek. Ebben van némi igazság, különösen, ha az egymást váltó (a politikai kultúra alacsony szintjén álló) pártok (mint nálunk) folyamatosan „betartanak” egymásnak, és minden választás után automatikusan lebontják azt, amit az elődjük felépített. De az elnyomott vélemények egy idő után robbanásszerűen a felszínre törnek, és elsöprik az autokrata rendszert (lásd: Egyiptom, Tunézia, Ukrajna).
A kényszeres stabilitás nem tesz jót az újszerű vélemények, gondolatok kibontakozásának – egyfajta feudális mentalitásnak kedveznek. Ha mindent a „főnök” dönt el, a beosztottak egy idő után bábokként, gondolkodás nélkül engedelmeskednek.
A vezérelvű rendszerekben a gazdaságot is áthatja az államtól függő oligarchikus függőség. Magyarul: csak az kap zsíros állami megrendeléseket, aki feltétel nélkül lojális a vezérhez. Különösen igaz ez fejletlen gazdaságok esetében, mint Magyarország, ahol a beruházásokat főleg az állam generálja. (Természetesen nem a saját pénzéből, hiszen ilyen nincs, hanem az állampolgárok adójából vagy nemzetközi támogatási alapokból.) Mindez hátráltatja egy független, öntudatos polgárság létrejöttét, amely pedig minden demokratikus állam alapvető bázisa kellene, hogy legyen. Ettől elválaszthatatlan a magántulajdon érinthetetlensége: ez adná a polgárság igazi erejét. (Ezért volt nálunk megbocsáthatatlan bűn a magánpénztári vagyon lenyúlása.)
A mindenre kiterjedő zsarnokság, a teljhatalom, a korrupció legfőbb ellensége az átláthatóság és ellenőrizhetőség. A fejlett demokráciákban az állampolgárok betekinthetnek a legtöbb hivatalos iratba, a parlamenti ülések nyilvánosak, a sajtó szabad és független. Manapság a legtöbb demokratikus állam tagja valamilyen szervezetnek (Európai Unió, ENSZ, Kereskedelmi Világszervezet, Világbank), melyek valamiféle szervezeti szabályzattal rendelkeznek. Az így beágyazott demokráciákban általában nagyobb a bizalom egymás iránt, ugyanakkor kevésbé tud eluralkodni a vakhit egy-egy tévedhetetlennek hitt vezetőben.
A nem demokratikus társadalmi rendszerek jellemzői közül jó néhány fellelhető napjaink magyar társadalmában. Ugyan vannak szabad választások, de szinte ellenzék nélkül, a kormánytöbbség szinte mindent megtehet, amit akar. És Orbán Viktor, tanulván az előző kormányzatok tili-tolijából, véget nem érő koalíciós vitáiból, nem sokat habozik: meg is teszi. Szinte teljesen kivonja magát a társadalmi kontroll alól: maga alá gyűrte az Alkotmánybíróságot, meggyengítette az ombudsmani rendszert, kontrollálja az ügyészséget, megtámadta a civil szervezeteket, ellehetetlenítette a szakszervezeteket, gyakorlatilag megszüntette az önkormányzatokat. Hozzá hűséges, engedelmes mamelukokkal töltötte fel az államapparátust, állami megrendelések segítségével oligarchikus viszonyt épített ki a neki tetsző vállalkozókkal, kiemelt partnerséget ajánlott a neki tetsző multiknak, és különféle pluszadók formájában megpróbálja ellehetetleníteni a neki nem tetsző (főleg) nemzetközi cégeket. Igyekszik maga alá gyűrni az oktatást és a kutatást: előbbit azzal a céllal, hogy engedelmes, nem gondolkodó állampolgárokat neveljen, az utóbbit, hogy csakis a maga céljainak megfelelő tudományos apparátust hozzon létre. Erre szolgál – a költségvetési fegyelem ürügyén – az egyetemek nyakára ültetett állami irányítású kancellárrendszer is.
A második Orbán-kormány már a látszatra sem ügyel: kétharmados elbizakodottságának tudatában szinte mindenbe beleavatkozik, legyen az színház-igazgatói kinevezés, tv-csatornák, a boltok vasárnapi nyitva tartása vagy akár a kifli ára. Tévedhetetlenségének tudatában, ellenvélemények hiányában, gondolkodás (és konzultációk) nélkül dönt, és egyre gátlástalanabbul avatkozik be az állampolgárok magánszférájába. Ráadásul egyre előkészítetlenebbül és egyre nagyobb kapkodással. Ezért a sok hibás döntés (internetadó, autópálya-díj), melyet aztán az apparátus tagjai szánalmas magyarázkodásokkal próbálnak mentegetni. Mint általában a nem demokratikus társadalmakban, melyekben nincs ellenvélemény, a főnök, és az őt kritikátlanul kiszolgáló apparátus egy idő után maga is elhiszi a saját hazugságait, és minden más véleményt „ellenséges aknamunkának” vél. S mindezt a főnököt istenként tisztelő saját tábora el is hiszi. Egy idő után persze jelentkeznek a repedések a monolitnak hitt rendszerben, s mint a történelemben annyiszor, az egymásban sem bízó „régi harcostársak” egymásnak esnek, így a rendszer fokozatosan szétesik.
A külsőellenség-kép sulykolásával azért még sokáig életben lehet tartani az antidemokratikus, nacionalista, „Ki, ha mi nem?”-mentalitást, amivel a derék kubaiak torkán évtizedekig lenyomták a nélkülözést és az éhezést. („Mi, a parányi Kuba, ellenállunk az amerikai imperializmusnak!!!”) De művi ellenségképet nemcsak országon kívül, hanem országon belül is létre lehet hozni. Orbán e tekintetben is „nagyot alkotott”: sikerült családokat, közösségeket, saját pártjának egyes tagjait is egymás ellen fordítani. Nincs ma még egy olyan megosztott, gyanakvó társadalom Európában, mint a magyar. „Divide et impera!”, „Oszd meg, és uralkodj!”: ez is hozzátartozik minden valamirevaló diktatúra lényegéhez, ami ideig-óráig működik. Csak az a kérdés, hogy meddig – és meddig hagyjuk még.
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
