Nem tudom, valóban olyan nagy-e a fölzúdulás, mint ahogyan némelyek a látszatát keltik. Csodálkozom, bár megértem, hogy a hajdani deákok ragaszkodnak emlékeikhez, kedves iskolájukhoz. De az iskola nem azonos a nevével, kivált nem a névadóval. Olyan névvel, amelyet egy diktatúra kényszerített rá.
Az eredetileg Hunyadi János Gyakorló Gimnáziumként indult iskolát minisztériumi ukáz tette Ságvárivá. Milyen furcsa, hogy amikor az ötvenes években megszüntették a hagyományos középiskolai neveket, a Szent Imre polgárit, a Szent Erzsébet leánylíceumot, a Baross Gábor Gyakorlógimnáziumot, a Klauzál Gábor reálgimnáziumot, egy mukkanás sem volt. Az én iskolámnak olyan – egyetemi katedrára méltó – tanárai voltak, mint Czógler Károly, Vajtai István, Visy József. Még főreáliskolai korából: Babits Mihály! A mai tiltakozók zöme még pólyában lehetett, de a szüleik emlékeznek rá, hogy szó nélkül kellett elviselniük a hatalom döntését. Most sokan nosztalgiáznak, s mindjárt antiszemitizmussal vádolják azokat, akik a csendőrgyilkos és moszkovita Ságvári Endrét nem tartják eszményi példaképnek a magyar ifjúság előtt.
Nehogy opportunistának bélyegezzenek e hirtelen hagyományvédők, én a Népszabadság 2010. november 16-i számában már megvallottam álláspontomat: a Szegedi Tudományegyetem hírneves gyakorlógimnáziumának méltó és a város múltjában gyökerező nevet kell választania. Akinek kedvesek az emlékei az iskola Ságvári-múltjából, nyugodtan ápolják, de ne tegyenek keresztbe az új, remélhetőleg az eddiginél is színvonalasabb teljesítményt ígérő korszaka elé.
