Orbánék ma is úgy emlékeznek, hogy embereik az MSZP-től lesték el a számítógépes adatfeldolgozás fontosságát, valamint az „üsd, ahol éred" kiskátéját, megfejelve az előre konstruált jelzős szerkezetek vég nélküli ismétlésével, precíz és fegyelmezett szereposztással. Az úgynevezett negatív kampány persze soha és sehol nem volt idegen a politikai küzdelmektől, de hogy folyamatossága, negligáló módszerei, dühödt hangneme fölégessen szinte minden lehetséges kapcsolatot a pártok között, s a viszonyt leképezze a választói bázis is – ez az utóbbi években vált szinte visszafordíthatatlanná.
A két kampányguru hazai fogadtatása, karrierje azonban nem csupán azért tért el egymástól, mert egyikük ravaszabb és tapasztaltabb.
Finkelstein ritkán „vegyült el" a pórnéppel – emiatt sokáig a sajtó sem tudott mit kezdeni vele –, Werber viszont hamar szembesült azzal, hogy mit változott az MSZP 2002-től 2010-ig lent és fent. Pedig, ha habitusuk nem is, munkájuk egy rugóra járt: mindketten Mari nénit akarták megszólítani.
Bár nézeteik élesen különböznek egymástól, „haditervüket" nem egy szűkre szabott ideológia mentén, hanem egy adott közegben, adott csapattal és adott közönség előtt élesítették, hiszen a politikai tartalom gerincét a megrendelő szállítja. Lehet sajnálkozni azon, hogy az információs forradalom devalválja az értelmet, s erre egyre többen, egyre silányabb szöveggel utaznak. Szomorú, ahogy az eladhatóvá tétel utat tör magának, a hatásvadászat összefolyik a manipulációval, s ez szinte készakarva roncsolja egy társadalom mentálhigiénés állapotát, erkölcsi ítélőképességét. Ebben a műfajban már rég nem jobb- és baloldalról van szó, hanem a kommunikáció hidegfejű abszolutizálásáról – arról, képesek-e a szavak akár a konkrét tapasztalatokra is rálicitálni. Meglepő, de képesek. A közösségi média mindent elsöpör.
A Twitteren lódítani könnyebb, mint a mainstream fórumain. Aligha kerülhető el tehát, hogy a „magyar vizslák" hamarosan a Facebookra, az Instagramra költöznek, s ezeken az oldalakon kovácsolják össze közösségüket a sötétben bujkáló külső és belső ellenfelekkel szemben. Márpedig a legképtelenebb elméletekre is vannak vevők.
Meghökkentő tézis például, hogy a balliberálisok azért engednék nagyobb számban Európába áramlani a menekülteket, mert ezzel később befolyásolhatnák a választásokat, vagy hogy a multik rohasztják szét a családokat.
Érdekes, hogy a regnáló hatalom most a migránsokban új bűnbakot talált, emiatt másokkal békülékenyebb lehet. A menekültügy „takarásában" gazdasági kérdésekben könnyebben enged, bár a befektetők bizalmának helyreállításához ez valószínűleg még kevés – állítják külföldi közgazdászok. Mindenesetre valakit mindig le kell nyomni a víz alá – ez a fortélyok egyike.
A 2002-es ellenzéki győzelem sok szempontból váratlan volt, s alaposan megrendítette a Fidesz vezérkarát. Bár ők legfőképpen a negatív kampányra és egyéb szocialista ármányra fogták a kudarcot, volt annak más oka is. Például elbizakodottságuk, arroganciájuk. Sokat számított, hogy a kormánykoalíciótól magát akkor már rigorózusan távol tartó MDF várakozásaik és zsarolásuk ellenére sem adta oda magát, és a szocialisták talán utoljára tudták magukról elhitetni, hogy megújultak, választási szlogenjük pedig éppen az igen volt a nem helyett. Természetesen nyomott a latban az MSZP felelőtlen ígéretdömpingje, de ne feledjük: Orbánék a kampányban ebből is kivették a részüket. Akkoriban úgy tűnt, hogy a túl sok feszültséget, konfliktust, háborúskodást sem díjazza a választópolgár, azaz nem szeret állandóan résen lenni.
A kampányfinisben a talán unalmas, de végtelenül udvarias, úriember Medgyessy Péterrel egy magára nyugalmat erőltető, visszafogott Orbán Viktor társalgott. Állítólag akkori tanácsadója, Wermer András hiába jelezte a nézőtérről, hogy váltson, legyen keményebb, Orbán az eredeti útmutatást követte, s csak az emlékezetes TF-beszédben adta ismét önmagát.
Medgyessy egy ideig még kereste a hidat, a hajót, a kompot a közeledéshez, de átütő sikerrel nem járt. Már csak azért sem, mert néhány hónap múlva már kormányán belül próbálta tömködni a repedéseket, száznapos népszerűsége hamar elillant, s jött a selyemzsinór, majd 2006: az MSZP–SZDSZ koalíció pirruszi győzelme. Gyurcsány Ferenc személyében Orbán emberére akadt, az első menetben Ron Werber igéje magasan szállt, Arthur J. Finkelstein pedig még csak bemelegített (nem lehet tudni, hogy a mester mikor került kapcsolatba a Századvéggel, először 2008-ban adott róla hírt az Index).
Az előre gyártott klisék élő cáfolata, hogy a két zsidó származású, ám igencsak különböző beállítottságú szakértő egyaránt azt vallja, hogy a választókat nem annyira racionális, sokkal inkább érzelmi alapon érdemes meggyőzni arról, hogy hová szavazzanak, vagy még inkább arról, hova ne.
A racionális érvek gyengék, aminek egyszerű oka van: egyre inkább a fogyasztó dönti el, hogy mit néz, mit olvas, és részben ebből is következik, hogy az embereket egyre kevésbé érdekli a politika – ez a rezüméje Finkelstein öt évvel ezelőtt Prágában tartott előadásának, amit Rényi Pál Dániel osztott meg olvasóival a Magyar Narancsban. A kampányguru híres arról, hogy zsidó létére, a remélt voksokért képes némi antiszemitizmusra, melegként pedig viharos homofób kampányokat vezényel. Werber személyes nézeteit és tanácsadói tevékenységét illetően nincsenek ekkora diszkrepanciák, de azt ő is vallja, hogy a kampányokat nem zsúrfiúknak találták ki, erkölcsi magaslatokat szintén hiba itt keresni. A recept: az ellenféllel szembeni felhőtlen utálatot közösségképző, aktivizáló erővé kell emelni.
2006-tól egyre fokozódó tempóban élt ezzel a Fidesz, s közben egyre nagyobb iramban dezorganizálódott az MSZP, ment tönkre az SZDSZ. Az, ami a 2010-es választásokon történt, borítékolható volt, ami 2014-ben – nos, mai szemmel nézve némiképp az is. A kormánypártok eltökélten és a méltányosság, az önmérséklet legkisebb jele nélkül vettek és vesznek birtokba mindent, pénzt, paripát, de még az oxigént is igyekeznek kivonni ellenfeleik terepéről. Onnan ma már az erőn és az infrastruktúrán kívül a fantázia, a formabontó húzások is hiányoznak, vezetői főműsoridőben jószerével egymást marják. Míg Finkelstein inkább stratégiai kérdésekben nyilvánít véleményt, és egy fegyelmezett, működőképes gárda váltja konkrétumokra gondolatait, addig Werbernek 2014-ben „utcai harcokban" kellett volna érvényesítenie koncepcióját. Márpedig egy ronggyá vert, önbizalmát vesztett, megosztott csapat esetében könnyen köddé válnak a forgatókönyvek.
Werber hamar szembesült azzal, hogy sokan egyéni túlélési stratégiára játszanak, jobban utálják egymást, mint az ellenfelet, s eszük ágában sincs követni tanácsait, sőt ahol lehet, betartanak neki. Számára rejtélyes alkuk köttettek, belső szövetség helyett pedig inkább konkurenciaharcba ütközött. Sajtója lett annak, hogy Molnár Zsolt Rogánt védi, Horváth Csaba Werber szerint nem küzd teljes erőbedobással, őt meg a szocik kritizálják ezerrel. A vérszegény, zavaros kampány leginkább arról szólt, hogy mit szivárogtatnak ki egymásról az ellenzéki oldal prominensei, miként áll vagy bukik a közönség által elvárt összefogás, és ehhez ki, hogyan viszonyul. Ezeket tetézte a percnyi pontossággal érkező Simon Gábor-botrány. Markáns, egységes üzenet híján a tanácsadó egy szertekószáló nyáj mögött futkosott, amelyet a pártelnök sem terelhetett össze, hiszen energiáit saját hadállásainak kiépítése emésztette föl – szintén kollégáival szemben.
|
Ron Werber - vert seregként távozott Magyarországról
Kovács Bence / Népszabadság/archív |
Ron Werber 2014 tavaszán verten távozott, az MSZP belső viszonyai pedig azóta sem sokat változtak. Az új elnök tekintélye romokban, a gárda fáradt, sérülékeny. Míg a kormányoldal költséget, fáradságot, fölösleges konzultációkat bedobva folyamatosan bővíti adatbázisát, addig ez pénz, műhely és megfelelő holdudvar nélkül döcögve megy az ellenoldalon. Finkelstein úr rettentőmód csodálkozna, ha annyi akadékoskodó, keresztbe szervező politikussal találná magát szembe, mint egykor kollégája. Habonyék és a Századvég tudja a dolgát, bár nem misztifikálnám profizmusukat.
Tény, hogy a józanabb hang, a tényekre épülő beszéd egyelőre nem áll nyerésre, de többen görcsbe rándulnak naponta szembesülve arcátlanságukkal. Sokszor ügyetlenek, túlmennek minden határon. Szerencséjük, hogy ritka a hatásos és erős viszontválasz, ők pedig a tudatosan konstruált vezértémákkal beborítanak minden mást. Ráadásul a világ bizonytalanabbá vált, az átalakulás szemmel látható – a határozottság, a kormányzóképesség látszata ezért azokat sem ösztönzi aktívabb ellenállásra, akik tartanak tőlük. Inkább félreállnak az úthenger elől.
Finkelstein külföldi lobbistákat toboroz, magyar megbízóival londoni céget alapít, Werber meg bizonyára szisszen egyet, ha Magyarországról hall valamit.
Két férfi, két eset.
