Mindenféle igazgatásnak axiómái és összefüggő alapelemei vannak. A kormányzati igazgatás két okból más, mint a vállalati, intézményi: közhatalma van és monopolizált. Ám a közhatalom a szuverén népé: a (fő)tisztviselőnél csupán időleges, hűséges őrzésre van. Ami pedig „egyedülálló”, nem ítélhető meg a saját korábbi helyzetével, avagy külhoni hasonmásával egybevetve. Egy fair mércéje van: azok elégedettsége, akikért létezik. Szervezettségben, hozzáértésben nem lehetne döntő negatív eltérés a köz- és a magánigazgatás között. De van, sőt növekszik.
Az államé mind kevésbé szolgálja a közjót, beteljesíti viszont vezérkarának anyagi és presztízsérdekét. Ehhez (után)igazítja a teljes miliőt: a jogrendet is. Egy elidegenedett, hatalmaskodó, törvényszerűen bakizgató állami szakigazgatás lehet alakilag legális, de nem legitim, így rendeltetésének betöltésére alig(ha) alkalmas. Az igazgatás alkotóelemeinek semmibevétele, a szakmaiság lekezelése, politikai maszlaggal való felvizezése itthon csődközeli helyzetet hozott. Ekkor a posztok burjánzása, a szisztéma rendjét szétziláló „biztosok” túltermelési válsága törvényszerű, s megállíthatatlan. Dől a mennyiség a minőség rovására. Színvonalban, reputációban amortizálódtak a főhatóságok. Vidéki „internálásuk” jelzésértékű manír, pótcselekvés.
Külhonban azért lehet egyórányi, mégis érdemi, teljes és sikeres egy kormányülés, mert kifogástalanul elő van készítve: döntéseit sokoldalúan, korrekt mércékkel és partnerséggel alapozták meg. A félmúltból közeli ellenpélda: a főnök leteremti az ágazatvezetőt, csináljatok végre valamit. Otthon a személy elpanaszolja ezt, a házastárs leül a komputerhez és ír egy 3-4 paragrafusból álló jogi szöveget. Emberünk másnap viszi az ülésre magával. Heuréka: kisvártatva úgy lesz rendszerbe illeszthetetlen hatályos jog a masszából, hogy 10-12 emberen kívül egy vakhang nem zsűrizhette érdemben. Máskor zárt belső utakon, stikában fut végig egy-egy törvényjavaslat: szarvashibák rendre bent maradnak, lásd például földadó, mellyel a szaktárca sem ért egyet.
Kapitális döntések másként is születnek: négy-öt magyar összehajol, s kiötlik, hogy mi tetszenék a nagyfőnöknek, mi jönne jól kommunikációsan. Sokszor nemhogy komplex előterjesztés, de egy árva, tömör állapotfelvétel, javaslati feljegyzés sincs kéznél: legfeljebb utólag fabrikálnak egy papírt, hogy miben is maradtak, mi a lecke. Hétfőn ez, kedden már más, szerdán korrekció a hétfői nekibuzduláshoz képest, csütörtökön új impulzus, pénteken benyújtás, hétfőn elölről indul a verkli. Elemi stabilitás, következetesség, kiszámíthatóság sincs ezekben a flúgos futamokban.
Legenda: egy tengerentúli miniszter 12 ízben adta vissza átdolgozásra a tervezetet, de mindig konzekvensen és tisztán megmondta, mi kell eleve vagy még hozzá. Még a k. und k. seregben is volt egy normális csapattiszt, aki a vezérkarnál a kiadás előtt értelmezte a parancsot: tudná-e teljesíteni. Honi, modern bonmot: a tárcánál a főnök „szpíkere” a legfontosabb, mert ő ír, sőt olvas a góré helyett. Ilyen lélektani és szakmai közegben nyilvánvalóan csak kamu nemzeti konzultációra van igény és esély: a valós külső beleszólás teljes kikapcsolásával.
Vegyük alapul az igazgatás egyik fő elemét: a koordinációt, vagyis a partnerséget, a szakmai-társadalmi részvételt, a véleményeztetést, az egyeztetést. Aki képes és kész remek munkát végezni, az nem fél ettől. Oka van a magabiztosságának, ért a munkájához és tiszteli a közreműködők létét, érdekét, érveit. Együtt a jót még jobbá, perfektté tehetik, s teszik is. Ám a kétes tudású, inkompetens, léha, öntelt és gyáva (fő)tisztviselőnek nyűg és kockázat termékének nyilvános bírálhatósága, az övén kívüli szempontok jelentkezése. Nem tud, nem is akar velük mit kezdeni: inkább már nem is kérdez, avagy oktalanná tesz bármiféle konzultációt. Kisebb veszély számára a felelősségre vonás nélküli bukta, mint a nyilvános megszégyenülés. Pedig nem ördögtől való az, hogy itt-ott a valódi szakértelem és élenjáró tudás, kapcsolatrend már a civileknél van, nem az államapparátusban.
Az pedig a cinizmus csúcsa, hogy immár modern törvény szólna a jogszabályok előkészítésében való társadalmi részvételről, ám ennek betar(ta)tása kivételes, felszínes, rossz optikájú és hatásfokú. Hibás alapot ad erre egy régi, naiv alkotmánybírósági döntés: „..a jogalkotási törvény által előírt véleménybeszerzés mellőzése nem eredményez alkotmányellenességet (érvénytelenséget)”. Visszaélnek ezzel, fordulat kellene, csakúgy, mint ahogy a bíróságok verdiktje szól súlyos alaki hibák esetére: annullálás, csinálják meg normálisan, azok sara legyen ez, akik elkövették, nem azoké, akik elszenvedték. Máskülönben marad a buszjelenet jogállami rémálma: mondj egy ötletet, csinálok belőle törvényt. Fiat justitia, pereat mundus. (Tétessék igazság, pusztuljon a világ.)
A szerző alkotmányjogász.
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
