Oké, volt mire alapoznia, hiszen elődje, Kemény Dénes sem volt semmi ebben a műfajban, eredményeivel szilárdan megalapozva a mindenkori vízilabda szövetségi kapitányok megszólalásainak hitelességét.
Benedek Tibor kapitányon pedig érződött, hogy nemcsak ügyel erre a hitelességre, hanem tovább szeretné építeni azt, csapata, maga és az utána jövők érdekében.
Egy szó sem esett a játékvezetők ténykedéséről, s annak az eredményre gyakorolt hatásáról. Nem elemezte hosszasan, hogy a víz keménysége és hőmérséklete akadályozta volna a játékosok tisztánlátását.
Nem beszélt az ellenfél unfair magatartásáról, s azt sem fejtette ki, hogy egymaga legalább tizenöt olyan magyar szakembert tud felsorolni, akik a jelenlegi szerb játékosokból az őket tönkreverőknél sokkal jobb csapatot tudtak volna építeni.
Nem történt nagy csoda.
Benedek azt mondta, ami van: sokkal jobbak voltak ezen a mérkőzésen a szerbek, a mi fiaink remekül játszottak az egész torna alatt, de a döntőnél már az első percekben látszott, hogy ma nem az a nap van, amikor mi kerekedünk öt góllal feléjük. Hogy tulajdonképpen csak reménykedtünk abban, hogy feljövünk három gólra, de túl sok volt a hiba.
Ennyi, remek volt a közönség, minden körülmény adott volt, így hát tudjuk, merre van az arra, hová kell fejlődni, hogy a következő tornákon jobb legyen az eredmény. Hasonló nyilatkozatokkal nyerte el szimpátiámat Merész András, a női csapat kapitánya is.
Egy EB-ezüst nagyon szép eredmény. Benedek Tibor viselkedése ugyanakkor többszörösen aranyérmes volt.
