Mivel bőségesen támaszkodhatnak egymás fogyatékosságaira, minden valószínűség szerint az amerikai politikai történelem egyik legnegatívabb és legdurvább kampánya várható a választások napjáig hátralévő negyedévben. E téren Trump nem kis előnnyel rendelkezik Clintonal szemben. A részben a show-biznisz által celebbé vált milliárdos nagymestere a modern médiákra alapozott kommunikációs fogásoknak, a televízióra fölépített politikai propagandában verhetetlen, szemben Clintonnal, aki nem számít se magával ragadó tömegszónoknak, se született médiaszemélynek. Egymás hibáira fognak lecsapni maximálisan. Hillary: Trump az országra-világra rendkívül veszélyes demagóg diktátor, aki alkalmatlan elnöknek. Trump: Hillary egy csalárd politikus, a belterjes washingtoni establishment és a status quo embere, aki alkalmatlan elnöknek. Kedves amerikai szavazó, tessék választani: nyerjen a kevésbé fekete ördög?
Annak ellenére, hogy Amerikának a többi nehézsúlyú gazdaságnál gyorsabban sikerült kikerülni a 2008-as pénzügyi válságból és a „nagy recesszióból” a lakosság kétharmada úgy érzi, hogy „az ország rossz úton jár”. Ebben minden benne van: a lomha gazdaság, a jól fizető „kékgalléros” állások zsugorodása, a tovább mélyülő jövedelemegyenlőtlenségek, a közbiztonság romlása a lassan rutinszerűvé váló tömeglövöldözésekkel, a terrorizmustól való növekvő félelem, a faji ellentétek újbóli kiéleződése, a Washingtont megbénító kétpárti patthelyzet, az értelmetlennek és költségesnek tartott külföldi katonai kalandok, valamint az USA gyöngülő globális hatalma.
E lehangoló társadalmi háttér termékeny talajából nőhettek ki az előválasztási folyamatból olyan establishment-ellenes, „vasvillás” populista lázadók, mint Trump a jobboldalon és Bernie Sanders a baloldalon. Amerika már nyolc évvel ezelőtt is nagyon akarta a változást. Barack Obama a „Change is coming” („Jön a változás”) jelszavával győzött 2008-ban a republikánus John McCain ellen. Ám Obama 2008-as és 2012-es változtatási ígéreteiből kiábrándítóan kevés valósult meg. A széttöredezedett, és jóval a lehetőségei alatt teljesítő társadalom komor képe ma még élesebben jelenik meg az amerikaiak többsége szemében, mint nyolc évvel ezelőtt. Mára a szupergazdag családok 1 százalékának kezébe ment át a nemzeti vagyon negyven százaléka. A pénz, a dúsgazdag donorok uralják a politikát és a választásokat. Az amerikaiak mindinkább úgy érzik, hogy az „egy ember – egy szavazat” demokratikus szabályát mára az „egy dollár – egy szavazat” elve váltotta fel. Ez a társadalmi mélyháttér Clinton ellen dolgozik, aki az amerikai politikai establishment egyik legismertebb arca, rövid időn belül szupergazdaggá vált politikai kapcsolatai révén és választási kampányát a tehetős donorok adományaiból finanszírozza (egyedül Soros Györgytől 25 millió dollárt kapott), szemben Trumppal, aki jórészt a saját pénzét költi. Ilyen háttérrel Cintonnak nem lesz könnyű csupán az „obamai örökségre” támaszkodva győzni Trump ellen.
Az elnökjelölő konvenciók a rendszerint előre elkönyvelt jelöltek megkoronázásán túl egy fő célt szolgálnak: az előválasztások megosztottságát félretéve szoros pártegységet demonstrálni a megválasztott jelölt mögött. Ezt csak részben sikerült elérni az elmúlt napokban, különösen a republikánusoknál, ahol sokan magát a megválasztott jelöltet tartják a legfőbb megosztó tényezőnek. Vannak, akik továbbra is megkérdőjelezik Trump republikánus mivoltát, azzal vádolva őt, hogy külső betolakodóként „ellenséges kisajátítást” hajtott végre a párton belül. A rendkívül erős Clinton-gyűlölet ma a párt legfőbb egységesítője. Mindazonáltal Trump sikeresen távozott a botrányokban sem szűkölködő Clevelandből. A küldöttek kis részének nyílt lázadását sikerült letörni és – ami fontosabb – az „Amerika mindenekelőtt” zászlaja alatt a konvención elfogadott pártprogramba beemelték a trumpizmus számos lényeges elemét, közte a bevándorlás korlátozását (beleértve a falépítést a mexikói határon), a szabad kereskedelem visszafogását és Kína toronymagas exporttöbbletének megregulázását, valamint az ideológiai célú demokráciaexport föladását („söpörjünk először a saját házunk előtt” – mondta Trump az utóbbival kapcsolatban).
A philadelphiai jelölő gyűlést sem kerülte el azonban a botrány. Már a konvenció előtt napnál világosabb volt, hogy Sanders híveinek egy része korántsem lelkesedik Clintonért. Ezután – a konvenció színhelyén tüntetéseket kiváltva – olaj volt a tűzre, amikor a kiszivárogtatott levelezésekből kiderült, hogy a pártvezetés – szabálytalanul és szisztematikusan – Sanders ellen, Clinton javára befolyásolta az előválasztási versengést. Ez csak tovább mélyítette a Clinton- és Sanders-táborok közötti megosztottságot. A konvenció által jóváhagyott választási pártprogramba – az egység látszatának megőrzéséért – a Clinton-szárny kénytelen volt beemelni az elfogadott pártprogramba Sanders „demokratikus szocialista” platformjának számos elemét, köztük a minimális bér jelentős emelését, a Wall Street pénzügyi manipulációinak megnyirbálását, a választási kampányfinanszírozás reformját, a jövedelemegyenlőtlenség mérséklését, az illegális bevándorlás „humánus” kezelését és a szabad kereskedelmi egyezmények Amerika javára történő átgondolását. Trumppal élesen ütközve, a külpolitikai program kiáll az USA globális vezető szerepének fenntartásáért, a „demokrácia védelméért” és a NATO megerősítéséért az „orosz agresszió” ellen.
Clintonnak – Trumppal szemben – szinte semmit nem kellett tenni a választási koalíciójának kialakítására. Csupán kényelmesen beült a már kétszer is sikeresnek bizonyult obamai koalícióba, amely a diplomás technokrata elitből, nőkből és kisebbségekből – afroamerikaiakból és spanyol ajkúakból – tevődik össze. Ma már a hispánok erős támogatása nélkül nem lehet elnökválasztást nyerni Amerikában. Trump nagy szívességet tett Clintonnak azzal, hogy agresszív bevándorlásellenességével a választási mérleg nyelvének szerepét játszó hispán népcsoportot végleg a demokraták ölébe lökte. Ha ebben a helyzetben sem tud majd Clinton győzni, azt csak magának köszönheti.
Clinton számára Trump egyértelműen a „rozsdaövezetben”, azaz a Nagy-tavak ipari depresszióban szenvedő államaiban jelenti a legnagyobb veszélyt. Itt Clinton még Sanders ellen is nagyon sebezhető volt, elvesztette például a nagyon fontos Michigant, amelyet viszont Trump fölényesen hozott. Lázadó „Brexit-hangulat” van a Nagy-tavak partjain. Nem véletlen, hogy Trump sokkal jobban szerepelt ebben a politikailag dühös fehér munkások által lakott térségben, ahol pedig Obama négy évvel ezelőtt zsinórban mindent vitt, és ezáltal győzött.
Trump olyan jól jött ki a clevelandi pártgyűlésből, hogy a Cintonnal szembeni erőfelmérésnél némileg előnybe került a legutóbbi közvélemény-kutatásokban, ám valószínűleg csak a rövid távú konvenciós „emelő hatás” miatt. Hol van már a páni félelem a republikánusoknál, hogy Trumppal olyan katasztrofális vereséget szenvedhetnek, mint amilyen Barry Goldwateré volt 1964-ben, amikor 50 állam közül 44-et veszített el a demokrata Lyndon Johnson ellen. Ezzel együtt a legtöbb választási előrejelzés Clinton győzelmét várja november 8-án. Én is így gondolom, aki 30 éve „testközelből” követtem az amerikai belpolitikát, annak összes meglepetésével, amelyeket eddig Trump futószalagon szállított.
Van-e Trumpnak esélye a végső győzelemre? Van, egy szűk sávon, amihez optimálisan három dolognak kell összejönnie. El kell hódítania Clintontól az úgynevezett „Reagan-demokratákat” és függetleneket, akik semmiképpen nem akarnak Clintonra szavazni. Fontos lesz a részvételi arány a szavazás napján: az úgynevezett választói „lelkesedési tényező” az ingatlanmágnás mellett szól, aki Cintonnál hatékonyabban képes feltüzelni és mozgósítani a híveit. Végezetül Trump bízhat abban, hogy a közvélemény-kutatásokban feltűnően jól szereplő harmadik párti libertárius Gary Johnson és a zöldpárti Jill Steint főként Clintontól vesznek majd el szavazatokat, úgy mint Ralph Nader 2000-ben, aki harmadik párti „ünneprontóként” akaratlanul is megágyazott a republikánus George W. Bush győzelmének Al Gore ellenében.
Trump nagy szívességet tett Clintonnak azzal, hogy agresszív bevándorlásellenességével a választási mérleg nyelvének szerepét játszó hispán népcsoportot végleg a demokraták ölébe lökte. Ha ebben a helyzetben sem tud majd Clinton győzni, azt csak magának köszönheti.
A szerző főtanácsadó, a Világbank volt vezető közgazdásza
