Az ötlet persze gránitszilárdságú európai alapokon nyugszik, ahogy a kormány összes többi piszkos trükkje is. Valóban, mi magunk is kapásból tudunk több olyan uniós tagállamot mondani, ahol a gyerekek készség- és képességvizsgálat után, vagy éppen egymásra épülő vizsgákat letéve lépdelnek végig a közoktatás grádicsain. Az ilyen példák és a most tervbe vett magyar megvalósítás között talán csak egy különbséget lehet tetten érni. A kultúrállamokban a felmérések célja az, hogy a gyerekek a nekik leginkább megfelelő iskolatípusba kerülhessenek. Minálunk pedig majd azt várják tőle, hogy egy korosztály jelentős része minél előbb hagyja el az iskolarendszert.
A kompetencia nem olyasmi ugyanis, mint a szemszín vagy a lábméret. Az nem lesz csak úgy magától: ki kell fejleszteni. Azokban az iskolarendszerekben, amelyekben kompetenciamérés alapján engedik tovább a gyerekeket mondjuk az elemiből az alsó középszintre, az alapozó éveket lényegében ezen kompetenciák fejlesztésének szentelik. Erősítik a tanulás képességét, érdeklődést ébresztenek a tudás iránt, kibontakoztatják azt a magabiztosságot, amely elengedhetetlen a lankadatlan ismeretszerzéshez.
Ezekben a rendszerekben a kompetenciamérés aztán nem azt szolgálja, hogy tetten érjék, mit nem tud a gyerek. Ellenkezőleg: kizárólag arra kíváncsiak, miben erős, és miben van még további segítségre szüksége. Nálunk viszont ötödik éve éppen az ellenkezőjét forszírozzák. A személyre szabott képességfejlesztés helyett már a legalsó szinten is a lexikális tudást erőlteti az iskola, az osztályozás, sőt a buktatás újbóli bevezetése pedig arról győzi meg a gyerekeket, hogy a tanulás nem valami tanulságos kirándulás a tudás birodalmába, hanem szpartakiád, ahol minden teljesítmény prímán lemérhető egy ötfokú skála segítségével.
