galéria megtekintése

Állam­főként is a jóra törekvőt mutatta belőlünk a világnak

1 komment

A szerk.

A köztársasági elnök a nemzet egységét testesíti meg. ­Leírva egyszerűnek tűnik ez, de az elmúlt évtizedben megtapasztaltuk, milyen nehéz tartalmat adni e szavaknak. Göncz Árpád halálában is képes volt megmutatni, hogy valóban egy közösséghez tartozunk mindannyian.

Biztosan sokan voltak, akik az Óbudai ­temetőbe tüntetni mentek. Számukra a Göncz Árpád által képviselt politikusegyéniség hiánya egyben a jelen­legi parlamenti elit kritikája, az ő temetésének magánjellege pedig a Nemzeti Együttműködés Rendszerének hazugságként való leleplezése. Ha sokan vágytak is arra, hogy a hatalmasságok arcába vágják ellenérzéseiket, Göncz Árpád a maga szelídségével rávette őket, hogy e napon tartsák meg a dühüket maguknak. Mert az ő temetése nem szétválaszt, hanem összeköt.

„Ha én rózsa volnék" – kezdte a dalt Koncz Zsuzsa, és ­megadta magát mindenki. A gyászolók fejük fölé emelték a virágot, amelyet a Göncz család kérésére magukkal hoztak, és a fejek fölött ­virágos rét nyílt ki ezen a szokatlanul meleg és napsütéses novemberi délutánon. De az egykor életfogytiglanra ítélt néhai '56-os forradalmár koporsója és Bibó István sírja mellett a záróstrófák szóltak a legszebben.

 

„És ha egyszer rajtam lánckerék taposna, alattam a föld is sírva ­beomolna." Nem dac, hanem büszkeség szólt a két sorból. Óbudán nem volt szükség patetizmusra, hogy átéljük Göncz Árpád történelmi mértékű igazságát. Hogy meghajoljunk egy ember előtt, aki 1944-ben, 1956-ban és 1989-ben is a fény oldalán állt. Aki állam­főként is a jóra törekvőt mutatta belőlünk a világnak.

Talán nem tud megbékíteni önmagunkkal, nem mutat rá a bennünk legmélyebben lévő közös magyarságra, ha elfogadja halálában az állami gyászszertartást. Göncz Árpád azonban családi temetést kért, ahová mindenkit befogadott, aki búcsúztatásán megjelent.

Sokan eljöttek. Egymásnak, másoknak ismerősök és ismeretlenek, olyanok, akik jelenlétével számoltunk, és mások is, akik pedig gyászukkal így adták a béke reményét. Miután a koporsót a sírba eresztették, magnóról szólt a zene, és a család állt a hantnál, mindenki más hosszan várt a sorára. Az ilyen temetésen a hozzátartozók számára az is megengedett, hogy megfogalmazzák azt, amit az elhunyt örökségének gondolnak, még akkor is, ha ezzel vitába szállnak egy jelen lévő „magánszeméllyel". Liberális demokráciaként Nyugaton képzelte el Magyarország helyét Göncz Árpád, mondta szelíden unokája.

Göncz Árpád hitelességével magyarázható, hogy a tömeg
e mondatok után is csendben maradt. Nem mordult fel, nem is tapsolt. Bemutatót kapott magyarságból, emberségből. ­Feladatot.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.