A köztársasági elnök a nemzet egységét testesíti meg. Leírva egyszerűnek tűnik ez, de az elmúlt évtizedben megtapasztaltuk, milyen nehéz tartalmat adni e szavaknak. Göncz Árpád halálában is képes volt megmutatni, hogy valóban egy közösséghez tartozunk mindannyian.
Biztosan sokan voltak, akik az Óbudai temetőbe tüntetni mentek. Számukra a Göncz Árpád által képviselt politikusegyéniség hiánya egyben a jelenlegi parlamenti elit kritikája, az ő temetésének magánjellege pedig a Nemzeti Együttműködés Rendszerének hazugságként való leleplezése. Ha sokan vágytak is arra, hogy a hatalmasságok arcába vágják ellenérzéseiket, Göncz Árpád a maga szelídségével rávette őket, hogy e napon tartsák meg a dühüket maguknak. Mert az ő temetése nem szétválaszt, hanem összeköt.
„Ha én rózsa volnék" – kezdte a dalt Koncz Zsuzsa, és megadta magát mindenki. A gyászolók fejük fölé emelték a virágot, amelyet a Göncz család kérésére magukkal hoztak, és a fejek fölött virágos rét nyílt ki ezen a szokatlanul meleg és napsütéses novemberi délutánon. De az egykor életfogytiglanra ítélt néhai '56-os forradalmár koporsója és Bibó István sírja mellett a záróstrófák szóltak a legszebben.
