El kell oltanunk a tüzeket, szét kell oszlatnunk a füstoszlopokat és a gyilkosok példátlanul fejlett harci eszközeiből fejlesztett gyúlékony gázfelhőket.
Cselekednünk kell, mert képesek vagyunk rá. Képesek vagyunk rá, mert bújtak el a szemünk elől, láthatók és elérhetők azok, akik felelősek a vérontásért, a háborús bűnökért, ezért a városirtásért, melyben az emberek ellen elkövetett rémtettek párosulnak a világ legbecsesebb örökségei között számon tartott kulturális értékek, történelmi emlékhelyek elpusztításával. Nem rejtegetik egyáltalán, amit tesznek, a nyílt színen tevékenykednek azok, akik elpusztítják Szíria legkozmopolitább, bámulatosan eleven városát. Tudjuk, kik ők.
Magától értetődik, kikre gondolok: a damaszkuszi rezsimre, amelyet már évekkel ezelőtt úgy kellett volna elintézni, mint Kadhafi rezsimjét Líbiában. Továbbá az iráni rezsimre és mindenekelőtt annak orosz támogatóira. Ezek öt éve szisztematikusan megtorpedóznak minden megoldási kísérletet, amellyel az ENSZ próbálkozik. Jól dokumentált esetekből tudjuk, hogy orosz harci gépek nyíltan közreműködnek Aszad elnöknek a civilek elleni nagyarányú gyilkos akcióiban. A Kreml egyre inkább elszánja magát, hogy Szíriában is a Csecsenföldön „bevált" stratégiát alkalmazza, nevezetesen lehúzni a klotyón mindenkit, akit Szergej Lavrov külügyminiszter „terroristának" minősít.
Mindezeket figyelembe véve, nem lehet kérdés, hogy cselekedni kell.
Az Egyesült Államok ugyanúgy tesz, mint három évvel ezelőtt, amikor Obama elnök úgy döntött, nem bünteti meg Aszad elnököt, amiért vegyi fegyvereket vetett be, vagyis átlépte azt a vörös vonalat, amelyet maga Obama húzott meg. Ez – attól tartok – azt jelenti, hogy a föllépés felelősségét főleg, ha nem kizárólag, Európának kell viselnie.
Ez a mi választásunk. Mi meghúzhatjuk itt Európában a mi saját vörös vonalunkat, és figyelmeztethetjük Oroszországot, hogy ha átlép rajta, akkor az ellene elrendelt szankciókat jelentősen meg fogjuk szigorítani, és attól kezdve úgy tekintünk rá, mint a szíriai vazallusai által elkövetett bűnökért felelős országra.
Nyomban kezdeményezhetjük azt is, hogy hozzunk létre olyan nyomásgyakorló, tárgyalásra ösztönző fórumot, amelyen ki lehetne dolgozni egy olyasféle „normandiai formulát", amelyet Francois Hollande elnök és Angela Merkel kancellár sikerrel alkalmazott két évvel ezelőtt az Ukrajna elleni háború idején. Ezzel megállíhatnánk most is az agresszort.
A másik lehetőség az, hogy nem teszünk semmit, belenyugszunk, hogy Aleppó egy második Szarajevó legyen. És akkor – ahogy Francois Delattre, Franciaország ENSZ-nagykövete mondta – azt kockáztatjuk, hogy Aleppó lesz az arab Guernica, és az orosz légierő azt a szerepet tölti majd be Szíria egén, amelyet a német Condor Légió töltött be a Spanyol Köztársaságén 1936-ban. Ebben az esetben nemcsak a becsületünk vész el, de Winston Churchill után szabadon azt is elmondhatjuk, hogy sikerült valamennyi ránk leselkedő aktuális veszélyt a legmagasabb szintre fokozni. Az lesz a kezdet, hogy a nagyvilág passzivitásának közvetlen eredményeként drámai mértékben földuzzad a menekültáradat.
Hol tartunk most? Aleppó ostrom alatt, romokban, a teljesen kimerült várost magára hagyta a világ. Még ellenállnak, állva halnak meg. Ez a mi szégyenünk. A semmittevés bűne. Önmagunk leminősítése. Fejet hajtunk a brutális erőszak előtt. Elfogadjuk azt, ami az emberben a legrosszabb. Aleppó már nem kiáltoz segítségért. Haldoklik, és elátkozza a Nyugatot. Európa pedig kockára teszi a jövőjét, részben az identitását is, mert azok az emberek, akiket nem képes a határain kívül megvédeni, természetesen bebocsátást kérnek.
Megadja magát Európa Aleppóban? Feladja, ami még a lelkéből maradt? Vagy összeszedi magát, fölemeli a fejét, és megteszi, amit meg kell tennie?
Ha Európa nem tudja vagy nem akarja megválaszolni ezt a kérdést, minden egyéb kérdés, minden egyéb válság érdektelenné válik.
A szerző francia író, közéleti személyiség
