Hogy ez így egy kicsit sufnituningnak tűnik? Nos, 1988-ban is bőven elég volt az oktatási reformhoz a technokrata Németh-kormány (adná az ég, hogy ilyenünk legyen) és a szakpolitikai erőt is képviselő pedagógusszervezetek jelenléte. Másrészt ne felejtsük: habár a mostból visszanézve az egymást váltó balliberális kormányok oktatáspolitikája már-már édeninek tűnik, éppen a napi kényszerek, a parlamenti és a háttérben zajló alkuk gátolták meg őket abban, hogy egy valóban jól működő, csak irtózatos társadalmi ellenállás mellett felborogatható rendszert alakítsanak ki.
|
| Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság |
A „mennyi a kréta, ki veheti meg” jellegű huzakodáson szerencsére messze túlmutat az összes pont és kiáltvány, amellyel az utóbbi hónapokban a pedagógusok előálltak. A tankötelezettség korhatárával, a középfokú oktatás és a szakképzés anomáliáival, a szegregációval, a tankönyvválaszték megszüntetésével és a Nemzeti alaptanterv lebutításával kapcsolatos összes kifogásuk a rendszer alapvető bajaira mutat rá. Ez a szakmai hozzáállás, amely az első pillanattól messze túlmegy azon, amit a kormány sulykolni próbál – jelesül, hogy újabb fizetésemelést követelnek, vagy hogy jóval több pénzért nem akarnak többet dolgozni, mint ahogy az a tisztességes, kétkezi melósok körében dívik –, jó alapja lehet annak a munkának, amely egy finn típusú hosszú távú stratégia és egy új oktatási törvény kidolgozását eredményezheti.
A Klik válságjelenség ugyanis, nem a problémák forrása.
A problémák ott kezdődnek, hogy legalább négy főreform és összeszámolhatatlan mennyiségű alreform hordaléka sodródik a magyar iskolarendszerben. Ez a káosz valóban fajlagosan drágává teszi a működtetést, de a fűnyíró puszta bekapcsolásával a gond nem oldható meg. Lényegében darabról darabra kéne az intézményhalmazt végigvizsgálni ahhoz, hogy lássák, hol túlzott a kapacitás, és hol veszélyezteti már a létet is a nélkülözés.
Ma festői kuszaságban egymás mellett működnek a glatzi ethosznak megfelelő nyolcosztályos gimnáziumok, a Magyar Bálint-i, szárnyaszegett víziót beteljesítő hatosztályosok, az alapozó évvel operáló ötosztályosok és a klasszikus négyosztályosok – immár egyébként megdöbbentő százalékban az egyházak kebelén belül, ami különös ízt ad az államosításról szóló vitáknak. Farvizükön úsznak a technikumok, a névleg gimnáziumosuló szakközepek és a kizárólag a miniszterelnöki nagyotmondásban tisztes szakmát nyújtó, valójában lezüllött ipariskolák.
Ez a téboly visszafelé teszi tönkre az alapozó szakaszt:
azok, akiknek megvan a szükséges szellemi és vagyoni tőkéjük, ebben a trükkös labirintusban tökéletesen megtalálják a gyereküknek adható, lehető legjobb, a jövőre maximálisan felkészítő képzést. Azok pedig, akik nem képesek a megrendelő állampolgári fellépésre (az e kifejezéstől lábrázást kapó KDNP-sek, kérem, most forduljanak el), be kell hogy érjék a lelakott, szegregált alibiiskolával.
Tíz és tizenöt évvel ezelőtt nagyjából ugyanezeket írtuk egyébként. A helyzet azóta két elemmel lett színesebb. Az egyik az egyházak elképesztő térhódítása – ami, jegyezzük meg, nem a kereszténydemokrata nyomulás eredménye, hanem a Horn-féle elhibázott vatikáni megállapodásé, amely olyan előnybe hozta az egyházi iskolafenntartókat, ami lavinaszerűen késztette az önkormányzatokat az intézményátadásra. A másik pedig a Klik létrehozása, ami egy alapvetően nem ördögtől való gondolat – az állami iskolafenntartás – katasztrofális megvalósításának mintapéldája.
A k. u. k. hadtáp szellemi magaslatai ötvöződtek itt az NKVD mentalitásával, ami tökéletesen vetíti elénk a NER lényegét. De alapvetően csak hálásak lehetünk neki: ha nincs Klik, akkor nincs ez a mostani kegyelmi pillanat sem.
Ha az egységes fellépéssel és a mind erősebb nyomásgyakorlással a pedagógusszervezeteknek és a szülőknek valóban sikerül tárgyalóasztalhoz ültetni a kormányt (s ha a tárgyalófél mandátuma nem pusztán a kommunikációs trükközésre és az időhúzásra szól majd, amit a mi korunkban és tapasztalatunkkal azért illik erősen kétleni), sajátos feladattal kell kezdeniük a munkát. Egy utópia felvázolásával a XIX. századi szerzők modorában: „Milyen az ideális iskola?”
Képesnek kell lenniük megmondani, hogyan képzelik el a XXI. századi magyar oktatási rendszert.
Hány éves alapozó, hány éves középfokú képzéssel; hogyan épüljön fel az érettségit adó és a szakképzés, hogyan lehet elejét venni a zsákutcás kimeneteknek; hány év legyen a tankötelezettség korhatára; ki tartsa fenn az iskolákat és milyen szervezetben, milyen finanszírozási feltételek mellett; mire szolgáljon az alaptanterv (gúzsba kötő itiner legyen-e vagy annak rögzítése, mit kell tudni az egyes oktatási szakaszok végére); ki írja a tankönyveket és ki bírálja el őket; hogyan épüljön fel a pedagógusképzés és mi legyen a már dolgozó tanárok továbbképzésének, esetleges hibáik korrigálásának módja. Folytassam? Végig kell gondolni a nyelvoktatástól a felsőoktatási felvételiig, a tanári munkarendtől az anyagi ösztönzőkig és a krétaelosztástól a kisiskolák létjogosultságáig mindent.
(Csak a példa kedvéért. Emlékeznek még Lamperth Mónika belügyminiszterre? Legutóbb ő magyarázta nekem indulatosan, mennyire itt az ideje, hogy modern iskolabuszok vigyék a diákokat a jól felszerelt oktatási központokba, ahelyett, hogy a falusi önkormányzatok foggal-körömmel ragaszkodnak a vályogfalú, osztatlan eötvösi népiskoláikhoz. Azóta annyi változott, hogy ezek ma már az egyházakéi.)
Akkor van itt az ideje az új közoktatási törvény megírásának – bármennyire sürgeti is ezt Hiller István személyében a parlamenti ellenzék –, ha ezeket a több évtizedes folyamatokat eldöntő alapkérdéseket képesek voltunk tisztázni. Mi, mindnyájan. Az adott helyzetre lefordítva: a pedagógusszervezetek és a kormány együtt, a fekete-sárga szigszalag körébe zárva.
A most következő hetek demonstrációinak pedig pontosan az a tétje, hogy
lesz-e társadalmi erő, amely ezt a teljes újrakezdést, az utolsó utáni pillanatban elindított újraépítést ki tudja kényszeríteni.
Ha valahová illik a miniszterelnök bornírt fordulata, hát ide mindenképp. Hajrá, Magyarország. hajrá, magyarok.
