Próbálom magam rávenni arra, ne érdekeljen, ki mit és miért mond. Nem érdekel, ha valaki mindig azt a kártyát húzza elő, amelyikkel ütni lehet, és dühös, ha azzal őt is ütik. Nem érdekel, hogy kit, mit, miért szponzorálnak tehetős cégek, s milyen hatalomtól várt reményekkel teszik ezt. Nem érdekelnek a blőd okfejtések, amelyeket rezzenéstelen arccal mondanak nyilatkozók, s már nem érdekel a főnök sántító kérdése sem, miszerint megbüntethet-e egy magyar embert egy nemzetközi cég. Nem érdekel, ki fújta fel ezt az ügyet, hiszen nyilvánvalóan azok a liberális megmondók, akik annak idején leváltatták az Origo főszerkesztőjét, akik stratégiai partnerséget kötöttek a Telekommal, és akik kedvéért egy új kormányzati kapcsolattartásért felelős nőt küldött Budapestre a német tulajdonos.
Nem érdekel, hogy miért kap Ákos mindig kiemelt támogatást, nem érdekel, hogy a kormány válaszlépésként milyen szerződések felbontására utasítja minisztériumait, és az sem, hogy ez hol, mikor, mennyi kárt okoz, de már az sem, hogy kinek. Nem érdekel, hogy a Telekom hogyan sértette meg az alaptörvényt, s az sem, hogy valakinek a marketingalapú támogatása miként keverhető össze a szólásszabadsággal vagy az üzlettel. Az énekes azért jutott innen is, onnan is komoly adományhoz, mert vállalkozások az arcát, művészetét alkalmasnak tartották arra, hogy logójukkal, transzparenseikkel vele együtt jelenjenek meg.
Most egy nemzetközi cég vezetése úgy vélte, hogy szövege sérti a bevett nyugati normákat, rontja hírnevét, azaz a továbbiakban nem szeretné, ha a pénzét használva képviselné őket. Nem fojtotta belé a szót, nem büntette, s ha egy rezsimváltáskor látnánk, mennyi lista megy zúzdába, s vele egy időben miféle listák születnek, talán még a társadalmi felelősségvállalás magasztos eszméje is beleszédülne.
