Csodálatos a magyar nyelv gazdagsága: a „ki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli” mondásunk például egyaránt alkalmas a szerény, takarékos, az élet minden apró ajándékát megbecsülő emberfajta leírására, meg annak a betörőtípusnak a kissé ironikus jellemzésére is, amelyik még a függönyt is letépi, hogy batyut kötve belőle könnyebben magával tudja vinni a lakásban összeszedett értékeket. Nem tesszük föl a kérdést, hogy melyik kategóriába sorolná az olvasó azt a hadat, amelyet a morális tabula rasa ígéretével hatalomra jutott miniszterelnök válogatott össze a nemzet polgárainak képviseletére, inkább csak eltöprengenénk rajta, miféle ember lehet, aki a közmunkáshavibért naponta megkeresve, sokféle életédesítő állami juttatással kényeztetve is teljesen jogosnak tartja, hogy a fürdőszobába a mosógépet meg a háztetőre a napelemet is a köz pénzéből vásárolja meg.
A liberális SZDSZ után a konzervatív (?) Fideszből is kiábrándult Tölgyessy Péter megpróbálkozott pár éve egy válaszkísérlettel, egy olyasfajta magyarázattal, amely minél igazabb, annál rosszkedvűbbé teszi az embert. „A Fidesz döntéshozói jobbára a hagyományos magyar kistelepülések, mezővárosok nézőpontjából tekintenek a világra. Kezdetben roppant becsvággyal törekedtek elsajátítani a nagyváros, a Nyugat kultúráját. Aztán a baloldali médiaelitek támadásaitól is hajtva megtértek a régi bizonyossághoz, apáik világlátásához. Olyan szerzésközpontú helyi társadalmakból jöttek, amelyeket gyakran zárt, klánszerű rokonsági-szomszédsági, összefonódottsági csoportok uralnak...” – írta a jobbfelől is tisztelt politológus.
A társadalmi hátteret leíró kulcsszó a „szerzésközpontú": tökéletes meghatározás ez egy olyan világra, amelyben nem hogy nem számít szégyennek a közösből minél többet hazavinni és a közjavakat a kormánypárti pólus közelében felhalmozni, hanem – mint a frissen Corvinus-rektorrá ütött Lánczi Andrástól karácsony táján egy interjúból megtudhattuk – egyenesen ez a kormányzati politika lényege.
