Induljunk messzebbről. A Fidesz kétszeri kétharmados győzelmének okaival kapcsolatban kétféle magyarázatot különböztethetünk meg. Az egyik szerint – amelyet legmarkánsabban alighanem Ungváry Rudolf képvisel – a magyar választók számottevő többsége eredendően jobboldali beállítottságú, idegen tőle a világ baloldali és liberális szemlélete. A hazai jobboldal tekintélyelvű, tradicionalista világképében érzi otthon magát, az a természetes szellemi közege. A baloldal csak sajátos helyzetben, kivételesen nyerhetett választást, és amint helyreáll a dolgok mifelénk természetes rendje, elkerülhetetlenül a jobboldal nyeri a választásokat. Az előttünk álló években, akár évtizedekben a tekintélyelvű, tradicionalista jobboldal marad majd valamilyen politikai alakváltozatában hatalmon. A Fidesznek a kormányzás során bekövetkező hitelvesztése, támogatottságának csökkenése óhatatlanul a Jobbik karjaiba löki a csalódott választókat. Ez jelenik meg az országos közvélemény-kutatásokban és az ajka-tapolcai választókerület eredményeiben.
Másképpen is olvashatjuk azonban az egymást követő választások eredményeit. E szerint a magyar választók körében valóban jelen van a jobboldali pártok tekintélyelvű, tradicionalista követőinek jelentős tábora. Ugyanakkor a szocialisták és a szabad demokraták azért nyerhettek háromszor is választást, mert a jobboldaliakon kívül van egy számottevő, a modernizációra és a társadalmi emancipáció igényére fogékony választói tábor is, amely az idő haladtával, az ország modernizációjával hosszabb távon óhatatlanul bővül. A választók további számottevő része protesztszavazóként azok ellen szavaz, akik kormányon érdeksérelmeket okoztak neki, s akikben ezért elvesztette a bizalmát. Ebben az értelmezésben a Fidesz úgy szerezhetett kétszer egymás után kétharmados többséget, hogy a tekintélyelvű-tradicionalista tábor, vagyis a jobboldal törzs szavazói mellett olyan választói tömegek is a Fideszre szavaztak, amelyek mélyen csalódtak a baloldali-liberális kormányzásban.
Ezt a bizalomvesztést részben a 2006-ban kezdődött váratlan és megmagyarázatlan életszínvonal-csökkenéssel, részben e pártok sorozatos korrupciós ügyeivel magyarázhatjuk. Ezért volt annyira fogékony a választók jelentős része az ellenzéki Fidesznek az akkori kormánypártokkal szemben hangoztatott vádjaira, amelyek szerint azok hazudnak és lopnak. Ahogy az első Orbán-kormánnyal szembeni ellenérzések elég erősek voltak ahhoz, hogy 2002 után még 2006-ban is ellenzékbe küldjék őket a választók, a szocialista-szabad demokrata kormányzásnak tulajdonított megélhetési és morális sérelmek miatt tartották a választók 2010 után még 2014-ben is ellenzékben azokat, akiket a szocialisták és a szabad demokraták örököseinek tekinthettek.
Ugyanakkor amíg az Orbán vezette Fidesz annak idején a kétszeres vereség ellenére is meg tudta őrizni – pillanatnyi megingás után – szervezeti erejét és mentális integritását, a szocialista párt a 2006 ősze óta tartó vereségsorozatban megrendült, az SZDSZ pedig összeomlott, így a Fidesz demokratikus ellenzékében egymással is versengő, tisztázatlan profilú és gyenge választói hátterű pártok állnak. Ebben az értelmezésben a választási vereségek nem következtek elkerülhetetlenül a magyar társadalom politikai arculatából, hanem fontos szerepe volt bennük a demokratikus pártok sokféle gyengeségének. Mindenekelőtt annak, hogy – legalábbis az MSZP és a DK, amelyet az MSZP kormányzati időszakából ismert személyek jelenítenek meg a nyilvánosságban, s mindkettő máig ugyanazt a politikai kultúrát és stílust hordozza, mint akkor – nem tud szabadulni a bekövetkezett bizalomvesztéstől. Márpedig a választás köztudottan a bizalomról szól: kire bízzák sorsukat az emberek. A protesztszavazók számára a jelenlegi helyzetben a Jobbik marad.
Kész Zoltán veszprémi győzelme és valamelyest Bokros Lajosnak a főpolgármester-választáson lényegében kampány nélkül elért, a várakozásokat felülmúló eredménye is azt mutatja, hogy olyan jelölteknek, akik a választók szemében nem kötődnek az MSZP és az SZDSZ kétezres évekbeli kormányzásához, lehet esélyük a bizalom elnyerésére. Ha országosan is olyan politikai erő, illetve ha politikai erők olyan szövetsége jelenik meg kihívóként a Fidesszel szemben, amelyet nem terhel az MSZP–SZDSZ-párost sújtó bizalomvesztés, lehet esélye a Fideszből kiábrándult, nem a Fidesz törzsszavazóihoz tartozó választók bizalmának elnyerésére.
Én inkább e második interpretációra hajlok, amíg újabb választásokon be nem bizonyosodik, hogy olyan nem jobboldali mozgalmaknak sincs esélyük a győzelemre, amelyeket nem kötnek a korábbi MSZP–SZDSZ-kormányzáshoz. Elvégre ez azt jelentené, hogy a magyar társadalom politikai értékrendje nemcsak a többi visegrádi országénál, de a balkáni országokénál is tradicionálisabb, tekintélyelvűbb.
Hogyan teremthetők meg országosan a veszprémi forgatókönyv feltételei? Erre olyan széles körű politikai összefogás kínál esélyt, amelynek részesei az Országgyűlésben jelenleg képviselt demokratikus pártok, amelyhez felkínálják anyagi, szervezeti és intellektuális kapacitásaikat, de az élen a korábbi kormányzás örökségét nem hordozó személyek és szerveződések jelennek meg. Ehhez mindenekelőtt az MSZP és a DK vezetőinek és egész vezető garnitúrájának nagyvonalú belátására van szükség. Hiába a legnagyobb demokratikus politikai erő ma az MSZP, hiába – ahogy honlapján hirdeti – a legdinamikusabban növekvő demokratikus politikai erő a DK, az elmúlt öt év azt mutatja, hogy a Fidesszel szemben álló választók meghatározó részének bizalmát már egyik sem tudja elnyerni. Ebből pedig le kell vonniuk azt a következtetést, amelyet 2012–13-ban és az Együtt 2014 fellépésekor nem – a DK csak egy múló pillanatra, az MSZP addig sem – vontak le: nem nekik kell vezetniük, megjeleníteniük a demokratikus erők összefogását.
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
