A minap egy sürgős ügyet elintézendő, igénybe kellett vennem az egyik fővárosi parkolótársaság „szolgáltatását" - már ha a „megvágás a semmiért" szolgáltatásnak minősíthető. Találtam is egy árnyékos helyet. Mivel tábla figyelmeztetett, hogy parkolási övezetben vagyunk, elindultam automatát keresni. Befizetni a „parkolási díjat". Előre!

Már magát a parkolási díjat sem értem. Végső soron - szigorúan tudományos alapokon vizsgálva - arról van szó, hogy egy, az univerzum keletkezése óta meglévő atomokból és molekulákból álló sajátságos anyaghalmaznak (a gépkocsimnak) a tér-idő kontinuumban egy, az örökkévalósághoz képest elhanyagolhatóan rövid ideig történő tartózkodásáért valakik pénzt kérnek. A végesen rövid időtartamhoz - és a pénztárcámhoz - képest meglehetősen magas összeget.

Az elméleti fizikából ismerjük, hogy az anyagrészecskék pontos helye meghatározhatatlan, csak azt tudhatjuk, mekkora a valószínűsége annak, hogy a tér egy adott pontján tartózkodnak. Nos a parkolóőrt alkotó részecskékre nem érvényes a Heisenberg-féle határozatlansági reláció, a derék pénzbehajtó tartózkodási helye egyértelműen és pontosan meghatározható volt. Amint kiszálltam, előbukkant a semmiből, és figyelt. Figyelte, hogy működésre tudom-e bírni a kék automatát, ami egy rövid időre legalizálja járművem ott tartózkodását. És várt, hogy ha nem végzek időben, netán makrancoskodik az automata, akkor a kezében már gondosan előkészített csomaggal kedveskedjen nekem; nejlonzacskó csekkel, az ablaktörlő lapátja alá.

Az automata persze makrancoskodott. Elébb kiderült, hogy az okos gép a látszólag egyforma pénzérméket is meg tudja különböztetni, és valami furcsa algoritmus alapján határozhatja meg, melyiket fogadja el és melyiket nem. Végül a fizika másik szakterületére tértünk át; az elektrosztatika írja le azt a jelenséget, amikor is a kinyomtatott jegy rátapad a jegykiadó nyílásának bölcsen befelé nyíló plasztik ajtajára. Belülről, persze. Türelem fogytán, ilyenkor zörgetni, rángatni kell az ajtót, mire a sokadik kísérletre mégis csak sikerült kipiszkálni a jegyet. Messziről látszott a csalódás az őr arcán. Amikor pedig a jegyet előírás szerint elhelyeztem a szélvédő mögött, gondosan feljegyezte a lejárat időpontját, majd kissé lógó orral, de azért reménykedve elindult következő potenciális áldozatára vadászni.

Dolgomat váratlanul rövid idő alatt sikerült elintézni, így közel háromnegyed órával az időm lejárta előtt távoztam. A tér-idő kontinuum kitüntetett helye tehát felszabadult. De csupán néhány másodpercre. A nagy hőségben azonnal volt újabb jelentkező az árnyas helyre. Derék parkolóőröm ismét előkerült a semmiből, és a már ismertetett módon ugrásra készen elfoglalta leshelyét.

Ekkor döbbentem rá, hogy a parkolótársaságokra a fizika további - és itt szigorúan csak a tudományról beszélek - törvényei sem vonatkoznak: ugyanarra a helyre, amelyet én további 45 percre már megváltottam, az újonnan érkezett autó vezetője is megváltja a jegyét. Tehát amit eddig a tudomány lehetetlennek feltételezett, vagyis hogy a tér-idő kontinuum egy adott pontjában egynél több részecske halmaz - esetünkben két autó - is tartózkodhat, azt ők lehetségesnek tartják. És ami lehetséges, annak ők beszedik a díját. Ha lehet, és mert lehet, hát kétszeresen.

Ha a fizikához nem is, ehhez nagyon értenek.