A magánnyugdíjpénztárakból visszalépők nagy aránya azt mutatja, hogy az emberek ismét bízni kezdtek az állami rendszerekben, közölte Orbán Viktor miniszterelnök tavaly februárban. „Ez a vita lezárult, alkotmánybírósági döntéssel sem megváltoztatható a most kialakult nyugdíjrendszer” – tette hozzá.
Azt is mondta, hogy a következő lépés az lesz, hogy megteremtik az egyéni számlás rendszert. Úgy kalkulált, hogy az év végére ki is alakulhat az új rendszer, melynek lényege az egyéni befizetések követhetővé és átláthatóvá tétele. Ez lett volna a lényege.

Azóta eltelt másfél év, és egyéni számláink továbbra sincsenek. Sőt, most már úgy tűnik, hogy jó darabig nem is lesznek. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a Világgazdaság című lap kérdésére válaszolva nemrég közölte, hogy nem indokolt a sürgős változtatás a nyugdíjrendszerben, mert a Nyugdíjbiztosítási Alap egyensúlya biztosított. Ez pedig a kormány munkájának köszönhető, hiszen a korhatár alatti ellátásokat leválasztották a nyugdíjrendszerről, és átalakították a rokkantsági nyugdíjazás rendszerét is.

Vagyis változatlan marad a rendszer, így továbbra sem tudjuk követni egyéni befizetéseinket.

A baj az, hogy nem ezt ígérték. Az emberek azért (is) kezdtek hirtelen olyan nagy arányban „bízni” az állami rendszerekben, mert úgy tudták, hogy egyéni számlájuk lesz záros határidőn belül. (És persze azért is, mert megfenyegették őket, hogy ha nem lépnek át, nem lesz állami nyugdíjuk. Aztán erről is kiderült, hogy nem így van: a maradóknak is lesz.)

Hogy nem ez az első hazugság? Hogy előre lehetett sejteni, hogy az egész a 3000 milliárd forintos magán-nyugdíjpénztári megtakarítás lenyúlásáról és nem a rendszer átalakításáról szól? Hogy erre számtalan szakértő, politikus, újságíró figyelmeztetett? Hát persze.

A nagy nyugdíjblöff azonban nem vethető össze a többi hazugsággal, a többi svindlivel. Egyrészt azért, mert ez szinte kivétel nélkül minden magyart érint. Másrészt pedig azért, mert a következményei évtizedekre szólnak. Hatással lesznek az élet minden területére: nemcsak a munkahelyek világára, hanem az állam iránti bizalomra, a megtakarításainkhoz fűződő viszonyunkra, a gyerekvállalásra, sőt, az ország lelkiállapotára is.

Ha az ember úgy él, hogy fogalma sincs, mi lesz vele idős korában, ha elképzelése sincs arról, honnan és körülbelül mennyi nyugdíjat kap majd, ez a bizonytalanság életének minden egyes pillanatát áthatja, minden döntésében szerepet kap. És nálunk most majdnem mindenki így él. Kivéve persze azt a több tízezer embert, akiket sem ígéretekkel, sem fenyegetésekkel nem lehetett meggyőzni. Ők maradtak magán-nyugdíjpénztári tagok, és emellett állami nyugdíjra is jogosultak. Nekik csak annyit mondhatunk, hogy okosak voltak, gratulálunk.