Az orrunk előtt épül föl Magyarország új klientúrája, de talán helyesebb, ha múlt időben beszélünk róla, mert már nem a kulcsposztok megszerzéséről, hanem a meglévő hatalom kiterjesztéséről szól a történet. Orbánék leplezetlen módon ültetik mindenhová embereiket, olyan helyekre, ahonnan kontrollálni tudják egy-egy térség ügyeit. Az agráriumban a leglátványosabb most a térfoglalás, de az építőiparban is sikerült erősen megvetniük a lábukat. A módszer persze nem új, hasonló folyt a balos kormányzás alatt is. A lépték más.

Akiket ez nagyon zavar, azt mondják, Orbán a csatlósait mozgatja: semmilyen ideológia nem áll e mögött, pusztán a zsákmányszerzés. Vannak megértőbb értelmezések is, ezek szerint a mostani kormány visszafoglalta a gazdaságot a másik oldaltól. S ez logikus is – mondják –, mert eredményes politikát csak erős hátországgal lehet művelni. Van aztán még egy magyarázat, melyet elsősorban az Orbánhoz lojálisaktól hallani: nem a jobboldali tábornak, de az országnak, sőt a nemzetnek van szüksége arra, hogy egy kikezdhetetlen szilárdságú magyar tőkésréteg uralja a kulcspozíciókat, mert csak így tudjuk csökkenteni kiszolgáltatottságunkat a világ felé.

Én simán el tudom képzelni, hogy Orbánék elhiszik magukról, nemcsak klientúrát, de új tőkésréteget is építenek. A módszer, ahogy haladnak előre, nélkülözi az eleganciát, de tudomásul kell vegyük, hogy ez a műfaj nem az üzleti etikáról híres. Ami a szemünk előtt zajlik, a rendszerváltást idézi. A vadkapitalizmus időszakát, amikor az információs előnyök – kitől mit lehet olcsón megszerezni – birtokában az a kevés egyenlőbb méreteset tudott markolni a közösből. Különbség, hogy akkor a kormány átmenetiségéből adódóan asszisztált a folyamathoz, ezért a nyolcvanas években a politikába jól beágyazódottak, majd a rendszerváltás környékén hirtelen piacpártivá vedlettek szűk, de befolyásos köre biztosította a stabil hátteret a piacszerzéshez. Ma ezt a feladatot a kormány, annak is a feje látja el.

Induljunk tehát ki abból, hogy Orbán stratégia mentén cselekszik. E stratégiának évtizedes távlatokra kell tekintenie. Elmondhatjuk, hogy az első fázison, a szerzésen túl vagyunk, már a bebetonozás zajlik. Ez sem a legszebb része a történetnek, senki által nem firtatható tíz- meg százmilliók vándorolnak ide-oda. Amikor ennek is a végére értek, na, akkor kellene megjelennie a magyar érdekeknek. Erre vagyok igazán kíváncsi: hogy fog ez működni Orbánék szerint. Ezzel az emberanyaggal, Nyergesekkel, Mészárosokkal? Milyen kvalitásokkal rendelkeznek vajon, ami alkalmassá teszi őket az ország gazdasági életének kézben tartására? Kicsodák, micsodák ők, miért pont rájuk esett a választás?

Van köztük, aki termőföldet közelről soha nem látott, mégis tekintélyes területeket nyert az állami pályázatokon. Ezek az emberek hirtelen bukkantak elő a semmiből, amit pedig tudunk róluk, az inkább aggodalomra ad okot, semmint bizakodásra a szép magyar jövőt illetően.

Ez a stratégia a gyakorlatban csak akkor tudja szolgálni az igazi magyar érdekeket (akár azok fideszes kiadását), ha a félidőben csere lesz, és Orbánék gondoskodnak a gazdasági hatalom továbbruházásáról a célnak tényleg megfelelő emberekre.