Végül mégiscsak megtettük, őrültek, átkozottak! – mormogja maga elé Taylor, A majmok bolygója főhőse, amint megpillantja a tengerparti homokba süppedt Szabadság-szobrot. Minden észérv ellenére a bomba felrobbant. 

A belpolitikai használatra készített görög bomba Jeórjiosz Papandreu kormányfő váratlan bejelentése: népszavazás ítéletére bízza az ­uniós mentőcsomagot. Kerülgessük, ahogyan akarjuk, a lényeg: a világ és főként Európa egyértelmű választ vár arra, akarnak-e a görögök az eurózóna tagjai maradni az ezzel járó mérhetetlen terhekkel együtt, vagy sem. És ha nem, az milyen következményekkel jár az unióra, amelynek szobra könnyen a homokba dőlhet a robbanás után.

Mindezt túl egyszerű volna a görögök nyakába varrni. A bombát az Európai Unió élesítette folyamatosan azzal, hogy jó néhány éve húzza a görög válság megoldását. Azzal, hogy az eurózóna összeomlásának minden eddiginél reálisabb mostani lehetősége tett helyett még mindig csak erősíti a nagy tanulságot: gazdasági, költségvetési, fiskális és politikai téren is további lépéseket kell tenni a föderális Európa felé. Azzal, hogy még mindig nem győztek a nemzeti érdekek felett az európai érdekek, azzal, hogy a gyakorlatban igazolódtak azok a kritikák, amelyek szerint a közösség mindeddig képtelen volt megfelelő, szankciókat is magában foglaló kereteket teremteni ahhoz, hogy a periferiális országokat fel tudja zárkóztatni az unió centrumához. Azzal, hogy az euróövezetet olyan feszültségek feszegetik, amelyek feloldásához már követelményként sem megfelelőek a maastrichti kritériumok, nemhogy a tagság utáni egységes megítélést vezérelhetnék.

Tudjuk, az európai konszenzusos demokrácia lassan jut döntésre. De azzal, hogy az euróövezet összeomlása most ennyire valós veszély lett, félő, hogy a valóság tragikus véglegességgel előzi meg az uniós gondolkodást. A pesszimista változat szerint Európa ismét nemzetállamokra hullik, annak beláthatatlan következményeivel együtt. Az optimistábbak szerint „csak” gyökeresen átalakul. Polarizálódik. Egyenrangú országok szövetségéből egy látensen már létező erős belső magra és egy vagy több, felzárkózókból álló külső körre.

Mindkét változat átírhatja a világrendet. A világ érdeke ugyan egy erős európai közösség, de a világot csak egy olyan Európa érdekli, amely maga is erős akar lenni, s meg tudja oldani a saját problémáit. Ha erre nem képes közösségként, minden rokonszenv nélkül magára fogják hagyni, hogy néhány erős gazdaság kivételével a globális rend margójára szoruljon. A belső mag életképes maradhat, de megindulhat az erős erodálódás a periférián, ami felerősítheti az egy-egy helyen már nyíltan, másutt még rejtetten erősödő tekintélyelvű politizálást.

Magyarországot már nemcsak a gazdasági csőd fenyegeti, hanem az is: végképp bezárul, sőt beomlik előtte a kapu, amin épp csak átlépni készült – Európába.