A történelem során a liberalizmus fő célja az alkotmányosság kivívása volt. A hatalmi ágak szétválasztása, a jog uralma, az emberi jogok képviselete.
Egyszóval a liberalizmus politikai programja ma sem veszített aktualitásából, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy ezeket az értékeket időről időre meg kell erősíteni. Ám tézisünk szerint a mai liberalizmus nem maradhat meg az alkotmányosság és a joguralom (a jogállam) védelménél. Például egy liberális párt ma, a XXI. században a klímaváltozás korában, amikor a menekültek embertömegén belül új fogalom jelenik meg (a klímamenekült) nem lehet érzéketlen az ökológiai kérdések iránt. Az ökológiai problémák ugyanis mára államhatárokat nem ismerő környezeti, demográfiai, szociális problématömeggé álltak össze. Persze, kérdés, hogy egy liberális vagy konzervatív párt, vagy éppen szociáldemokrata párt mennyire lehet zöld!
A zöldgondolatot általában a ’68-as újbaloldallal „házasítják össze” – leegyszerűsítve és tévesen. Az embernek és környezetének egységben való szemlélete, ökoszisztémaként való felfogása és így a környezetvédelem fontosságának felismerése összekapcsolódhat a liberális és a konzervatív felfogással is. Bár mi a liberalizmusról írunk, meg kell jegyezni, hogy az 1970-es években az egyik német zöldmozgalmat (Grüne Aktion Zukunft) a CDU egyik volt Bundestag-képviselője, Herbert Gruhl alapította. Ami megkérdőjelezi, hogy a zöldmozgalmakat egyöntetűen (új)baloldali gyökerűnek tüntessék fel. A 70-es években olyan egymást generáló folyamatok játszódtak le, mint a polgári fogyasztás tömegessé válása és ezzel együtt a fogyasztásból való kiábrándulás, az urbanizáció és annak ellenhatásaként a vidéki, paraszti életforma reneszánsza, valamint az ipari szennyezésekkel kapcsolatos nagyobb érzékenység megjelenése.
A zöldmozgalmak országos méretű szerveződésének, a társadalom megmozgatásának általában valamely botrány adott lendületet. Az amerikai zöldszerveződésnek például az ún. Love Canal-incidens, amikor ipari hulladék került a Niagara-vízesésbe (1978), Németországban pedig a brokdorfi atomerőmű elleni tüntetés ütötte át az ingerküszöböt (1976). A 80-as, 90-es években már komolyan kellett venni a zöldpártokat Nyugat- és Észak-Európában, társadalmi beágyazottságuk miatt. Ám ne higgyük, hogy a magukat zöldnek valló emberek nem voltak, és nincsenek jelen más pártokban, illetve azok szavazótáborában is! Ennek több oka lehet. Például az, hogy egy aránytalan választási rendszer nem kedvez a többnyire kisebb zöldpártoknak, vagy pedig az, hogy némelyek egyformán fontosnak tartják a zöldséget és a liberális/konzervatív/baloldali értékrendjüket. Ez utóbbiak számára is mondaniuk kell valamit a nagy pártoknak!
Norvégiában, Kanadában és Nagy-Britanniában a liberális pártok a liberalizmusnak egy új színezetét képviselik, amelyet „zöldliberalizmusnak” neveznek. Ezek a pártok, mint a svéd Néppárt és a Centrumpárt vagy a norvég Liberális Párt keresik a megoldást, hogyan lehet a környezet fenntarthatóságát képviselni a piacgazdaságban anélkül, hogy le kellene mondani a jólétről. Az eredetileg paraszti bázisú Centrumpárt az 1976-os választás idején helyesen ismerte fel, hogy a svéd jóléti államban egyre többeket foglalkoztatnak olyan posztmateriális kérdések, mint a környezetszennyezés, amelyre a kormányzó szociáldemokrácia nem talált (legalábbis elég gyorsan) válaszokat. Mindez egybeesett az atomerőmű-építés felfutásával, ami törést okozott a balközép, szociáldemokrata pártok táborában. A Centrumpárt „kizöldülése” azt eredményezte, hogy a párt kormányra került. Természetesen ez nem lett volna lehetséges, ha a svéd társadalomban nincs eleve nyitottság és érzékenység a környezetvédelem iránt. A példa ragadós volt a nyugat- és észak-európai liberális pártokban.
A zöldliberalizmus filozófiájának alapgondolata a helyreállítás és a károk minimalizálása, ami a gyakorlatban elsősorban az adópolitikán keresztül valósul meg. Egy liberális párt nem tilthatja be egyetlen technológia használatát vagy egyetlen iparág űzését sem. De milyen elvi akadálya van annak, hogy egy liberális párt kormányra kerülve a közjó, vagyis a fenntarthatóság és a közegészség érdekében kiálljon a szennyező iparágakra, például a bányászati tevékenységekre kivetett adó (ökoadó, bányászati adó) mellett, és az így keletkező pénzügyi forrásokból támogassa a megújulóenergia-források kutatását? Ezt képviselik a svéd, norvég, kanadai, brit liberális pártok. A német kormány például 1998-ban ökoadót vetett ki a villamosenergia-termelésre és a kőolaj-kitermelésre, ugyanakkor a megújuló energiaforrások szektorát nem sújtották az adóval.
Érthetetlen, hogy amikor (jogosan) büszkélkedünk mindannyian a Kárpát-medence természeti gazdagságával, mezőgazdasági adottságaival, vízbázisával, és tisztában vagyunk azzal, hogy a víz a XXI. században értékesebb lesz, mint a kőolaj, akkor a pártok megmosolyogják azokat, akik Magyarországon az ökológiai gondolatot képviselik. A liberalizmus „kizöldülése” egyúttal lehetőséget jelentene egy új vidékstratégia és foglalkoztatáspolitika megalapozására is. Minderről érdemes lenne vitát kezdeni.
Talán egyszer sor kerül rá.
A szerző politológus, történész, Méltányosság Politikaelemző Központ
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
