Az egyedüli probléma, hogy ezek a szövegek nem egy esti tüntetésre valók. Nem másfél órán át állva, átnedvesedő felöltőkben kell őket hallgatni. Ezek jelen érettségi állapotukban egyetemi diákgyűlésekre valók, ahol fűtött termekben lehetne ilyesmiről, ezekkel a szavakkal, egymás között eszmét cserélni. Az utcára, pár tízezres nagygyűlésre egyszerűen ellenjavalltak. Mindegy, milyen szamárságokat kiabálunk, a lényeg, hogy már nem hallgatunk – magyarázta néhány hete egy kiváló közértelmiségi az ATV-ben. A dolog még jobban alakul, tódított egy másik véleményvezér. Hisz valamelyik megmozduláson felszólalt egy roma fiatalember és nem kergették el, sőt megtapsolták. Miért, a roma szónokokat ilyen helyeken ki szokták fütyülni?
Az utolsó napok, hetek tiltakozásai után a türelmetlenség ellenjavallt. Nem azért, mert minden olyan szépen alakul. Ellenkezőleg, mert olyan lassan, nehézkesen.
Nem baj, hogy a budapesti elégedetlenek olyan sokfélék. Az sem, hogy a hangosabb üzenetektől egyelőre a mérsékeltebb közönség visszahőköl. S nem baj, hogy most összefogásról szó sincs. A politikai ciklus e szakaszában miért lenne a politikai tiltakozás másmilyen?
Közben persze a tiltakozások a világban gyorsan változnak. S miután a résztvevők egyre nagyobb hányada értelmiségi, gyorsan szaporodik a kapcsolódó, általuk gyártott irodalom.
A New York-i Columbia Egyetem és a német szocdemek Friedrich Ebert Alapítványa 2006 januárja és 2013 júliusa között 84 országban 843 nyilvános (utcai) tiltakozó mozgalmat számolt össze. Ezekből több mint 300 a gazdagabb ipari országokra esik. Zavargásoknak a szerzők az események 8-19%-át minősítik. Az utolsó évek nagy megmozdulásai közül például a közel-keletiek és észak-afrikaiak (az „arab tavasz” környékén) valóban diktatúrákat vagy legalábbis tekintélyuralmakat rohamoztak. De a többiek nem. A második, hatalmas tömegeket mozgató blokk dél-európai; olasz, spanyol, görög, portugál. Itt már a gazdasági programok elvben keverednek politikaiakkal, bár a jelszavak itt is „valódi demokráciát” követelnek. Az utcai akciókban itt több százezren vettek részt, s ezek voltak Európa legnagyobb tömegmegmozdulásai az utolsó években. Feltűnik, hogy Dél-Európában nehezen lehet önmagában „több demokráciát” gazdasági-szociális árukapcsolás nélkül követelni. A mozgalmakat középrétegek gyújtják be, de ha nem tudnak másokat is megszólítani (márpedig ez meghatározó gazdasági és szociális csomag nélkül nem megy), gyorsan besülnek. Épp, mint a 2011–14 közötti magyar civil próbálkozások.
A magyar politikai kultúra ’89 után számos elemében eddig is a dél-európai rokonának bizonyult. Gondolom, feltételezhető jövendő tömegmegmozdulásaink is inkább a dél-európaiakra fognak hajazni. A civil világból kinövő új politikai elit gondolata viszont skandináv, holland megközelítés, nem olasz vagy spanyol. A nagy déleuró pai alternatív mozgalmak célkeresztjeiben inkább az európai mintagyerekként takarékoskodni kívánó helyi kormányokat, vagy hideg fejjel operáló, a nyomort fokozó technokrata eliteket látni. Orbánék nem ilyenek. Nyomort fokoznak, de nem technokraták. És Brüsszelből nézve „antimintagyerekek”.
Az utolsó évek amerikai és az azokat másoló európai Occupy mozgalmainak célpontjai a valóban működő demokráciák beépített ellentmondásai, egyenlőtlenségei. Ezek már csak ezért sem a mi idősebb fivéreink. Igaz, ők sem termeltek ki új ellenzéki elitet, új, formátumos vezetőket.
De az alapkérdés nem ez, hanem az, lehet-e több, jobb demokráciát követelni az alapjában azért még ma is demokratikus rendben. Vagy hogy igazságos államot követelve kritikánk tárgya máris valamilyen majdnemdiktatúra lenne? A dél-európai tiltakozók, bármennyire utálják is aktuális kormányaikat, az európai politikai kultúrából saját elitjeiket nem tagadják ki. Egyébként e mozgalmak általában nem a parlamenti ellenzék eszközei.
Ma az utcai tiltakozás a világban elsősorban nem a gazdasági bénultságot támadja. A kivonulókat inkább az háborítja fel, hogy menynyi mindenkit hagynak ott a tegnapi válság színterein a kormányok mentősei. S a mozgalmakat, úgy tűnik, különösen meglepte, hogy az újabb európai gyakorlatban talán először ellátás nélkül cserbenhagytak középrétegeket is. Ez az igazi újdonság. Ma az emberek a fejlettebb térségekben azért tiltakoznak, mert úgy tapasztalják, hogy nem részei az elitek jövőképeinek, azokból valamiképpen kimaradtak. És sokakat ez meglep.
Nálunk azonban, talán a rendszerváltás első hónapjait leszámítva, tulajdonképpen senki sem hitte, hogy a lent gondjai valóban foglalkoztatják az eliteket. A veszteseket még a középrétegek is nagyobbrészt kikerülhetetlen, sajnálatos és minél gyorsabban leírandó veszteségnek tartották. A lúzerek tulajdonképpen szimulálnak, hallottuk oly sokszor. A haladó elitek a lemaradókat megújulásra, önmaguk átnevelésére biztatták. Arra, hogy ne az „állam segítségével akarjanak boldogulni”. Így legalább azóta sem lepődik meg senki, ha látja, tartósan leírták. Csalódottságról szó sincs. De akkor miért ragaszkodjanak könnybe lábadt szemmel ’89 pártjainak s valamikori vezetőinek emlékéhez?
Így aztán a történet most a fiatalságról szól. Amelyről Nádasdy Ádám már megírta: „A fiatalok összevissza esznek, / ezért a belsejük nagyon vegyes; / megértik azt, aki megérti őket, / ezért a hányingerük kétszeres.”
A szerző szociológus
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában
