Impresszió 1. Ülök az egyetemen az oktatási dékán szobájában. Nagy szeretettel fogad, ismét gratulál a kitüntetésként kapott arany pecsétgyűrűhöz, a kamara diplomadíjához és a kitűnő indexhez. Megemlíti, milyen gyorsan repül az idő, és milyen jó is, hogy a doktori iskolán gondolkozom. Annyira szeretné, ha maradnék az egyetem berkein belül, és a tanári kart erősíteném. Mivel nekem sincs ennél hőbb vágyam, széles mosollyal bólogatok. Csakhogy a dékán hangja elkomorul, és beismeri, hogy sajnálatos módon már nem az ő hatásköre eldönteni, kit vehetnek fel. Széttárja karjait, és azt állítja, hogy meg van kötve a keze. Leforrázva ülök, és tágra nyílt szemembe egy életre beleég a kép a madárszárnyként széttárt karjairól, ahogy azok mégis le vannak béklyózva.
Impresszió 2. Hétágra süt a nap, meleg van, finoman puffanva érnek földet a kókuszdiók az ablak alatt. Újabb szemeszter közeleg, folyamatosan lesem a monitoron a kurzusaimat. Vajon hány diákom lesz idén? Az előző félévek során megtanultam, hogy 113 diáknak is lehet beszédközpontú órát tartani – persze csak ha megfelelő minőségű a tankönyv –, hogy a diákokban bízni nem ördögtől való, és a hatalom fitogtatása kontraproduktív az oktatási rendszer bármely szintjén. Az egyetlen hatékony módszer a motiválás, az inspirálás, a megértés, az empátia. Embert próbáló, de felemelő feladat. Könnyű megszeretni, ahogy a szakmai szabadságot is. Másfél éve vagyok itt, most jelent meg első tankönyvem: English for Advertising and PR. Ahogy az előző félévek során, most is azonnal betelik minden órám.
Impresszió 3. Ismét Budapesten. Több év után újra látom a tanártársakat, akik itthon próbálnak egy olyan rendszert működtetni, amely működésképtelen. Megöregedtek. Jobban, mint gondoltam volna. Fakóbb a bőrük, őszebbek. A férfiak pocakosabbak, a nők görnyedtebbek. Mindannyian emelt hangon mesélnek arról, milyen nehézségekkel kell napi szinten megküzdeniük, milyen nyomtatványok vannak, mi az újdonság az életpályamodellben. Belefáradnak a bürokráciába. Ez látszik rajtuk. Pedig annyira vártam, hogy beszélgessünk diákokról, kulturális különbségekről, hogy milyen érdekesek is az újabb és újabb tanítási módszerek. De csak néznek rám, mint csodabogárra, ha az e-learningre terelem a szót.
Impresszió 4. A minap arra gondoltam, milyen fontos a kreatívan eltölthető szabad szakmai idő a türelem megtartásához, és hogy végtére is a türelem szüli azt az önbizalmat, ami minden jó pedagógus sajátja. Milyen fontos tudni, hogy az egyes diák útjának csak részei, állomásai vagyunk. Tudni, hogy az adott életkorban mekkora változáson mennek keresztül a fiatalok, érezni, hogy az adott állapot, amiben leledzünk épp együtt, nem örökkévaló. Arra is gondoltam, hogy egy-egy beszélgetés, amiről nem is hinnénk, milyen fontos a másiknak, milyen messzire vezet. A minap egy volt diákom írt, hogy köszöni. Csak úgy köszöni. Mindazt... – mert neki sokat jelentett. Én meg örülök, hogy volt rá időm, és egy pillanatra sem kellett felmerülnie bennem, hogy zavarna a profilozásban.
Impresszió 5. Az interneten egész tanári karok pompáznak kockás ingben. Büszke vagyok rájuk. Eszembe juttatják azokat a nagybetűs Tanárokat. Azokat, akik egész életünkre kiható személyiséggel bírnak. Ani nénit, aki megállíthatatlan hévvel mondja a magáét József Attiláról és Ady Endréről, majd izgatottan várja, ki mit gondol a műről. Sanyi bácsit, akinek a szájából a trigonometria egyszeregynek tűnik, és aki szabadidejében sakkozni tanít. Az összes franciatanárt, aki valamilyen különös oknál fogva egytől egyig szenvedélyes rajongója az életnek, Edith Piafnak és Robert Merlének. Vagy az angoltanáromat, aki ugyan a padon ül és farmerben jár, de a grammatika a szavaira észrevétlenül logikus rendbe tagozódik.
Impresszió 6. Nézem a gyerekeimet, ahogy játszanak. Valamikor a jövőben, valahol a világban egy iskolarendszer vár rájuk. A kérdés egyszerű. A döntés kevésbé.
A szerző anya
