Aki vette magának a fáradságot, egyébként is hozzájuthatott a hiányzó szövegekhez. De nem hecc volt nyilván, hanem szomorú bizonyítéka annak, hogy a magyar kultúrpolitika – tulajdonképpen: a magyar külpolitika – éppen csak bocsánatot nem kért a „szomszéd népektől" azért, hogy eszünkbe mert jutni, mondjuk, Trianon. A kihagyott versek nem feltétlenül remekművek, de az 1940-es keltezésű Erdély nagyon szép, benne van az egykor Fogarason tanárkodó költő őszinte fájdalma és nosztalgiája is. Az idén lesz halálának hetvenötödik évfordulója. Szegény Babits Mihály, sohasem politizált olyan direkt módon, mint Ady Endre, sőt időnként meg is vádolták, hogy nem igazán közéleti érdeklődésű. Ennek ellenére 1915-ben egy szerelmes versének háborúellenességéért, valamivel később istenkáromlásért fogták perbe, aztán a kommunizmus idején, már halála után persze, jött a fejcsóváló irredentázás, egy kis ejnye-bejnye a szomszéd népek sértegetéséért.
Valóban nem kell sértegetni a szomszédainkat, én is azt gondolom. Csak az a kérdés, ki mit tekint sértésnek.
Elmondtam számos esetben nyilvánosan, a román parlamentben is, hogy elsősorban azt kellene keresnünk a történelmünkben, ami összeköt és nem azt, ami elválaszt. Kár volt például 1918. december 1-jét választani román nemzeti ünnepnek, mert arról nekünk egészen más véleményünk van, de ha már így történt, tiszteletben tartjuk a románok érzelmeit, viszont elvárjuk, hogy ők is így viszonyuljanak a mi ünnepeinkhez, akár március 15-ről van szó, akár más évfordulókról. Tehát szó sincs róla, hogy valaha is egyetértettem volna a „csakazértis odamondani", „csakazértis a képükbe vágni" politikával, hiszen végül is egymásra vagyunk utalva, számos kérdést csakis együtt tudunk megoldani, többek közt a határon túli magyar közösségek helyzetét sem lehet mélyrehatóan rendezni a Romániával, Szlovákiával, Ukrajnával vagy Szerbiával való együttműködés nélkül.
Csakhogy a partneri együttműködéstől nagyon messze van az a hajdani külpolitikai koncepció, amikor nagy költőink egyik-másik versének közzétételét is sértésnek gondolták a magyar vezetők, és tragikomikus erőfeszítéssel egy mind agresszívebb, mind nacionalistább utódállami magatartással próbálták szembeszegezni a feltétlen toleranciát, vagyis tulajdonképpen az elhallgatást. Az akkoriban a világ nyugati felén éppen divatos flower power különös paródiája volt ez.
De ez már a múlt, mondhatná valaki. Mi dolgunk vele? Nincsen ma már cenzúra, különben is ez a Babits-történet már akkor is aberráció volt, hiszen igazi humanista-pacifista költőnkről van szó. Így van, de mindezt nem az irodalomtörténeti tisztázás végett hánytorgattam fel.
Sokkal általánosabb, sokkal keservesebb nyavalyánk, hogy egy-egy kivételes pillanattól eltekintve immár lassan száz esztendeje nem tud egyensúlyba kerülni a magyar külpolitika, mert nem képes kialakítani egy olyan Kárpát-medencei stratégiát, amely úgy dialóguspárti, hogy közben nem engedi szőnyeg alá söpörni a vitás kérdéseket,
illetve nem fogadja el, hogy a megoldatlan problémák kendőzetlen fölvetése casus belli lenne két ország kapcsolatában. Holott az alternatíva nem az, hogy vagy összeveszünk, vagy nem beszélünk a kényes kérdésekről. A kettő között van még valami: a kölcsönös érdekeken alapuló megoldáskeresés, és senki ne mondja nekem, hogy ebbe nem tartozik bele az etnikumközi viszony további rendezése. Csak fel kell mutatni hozzá azokat a bizonyos kölcsönös érdekeket, ami valóban nem könnyű.
Hiszen például az emberi és kisebbségjogi ügyekben a kilencvenes években még nagyon is segítőkész amerikai diplomácia ma Bukarestben abba is beleszól ugyan, kit miért tartóztatnak le vagy sem a napi korrupciós szappanoperában, de arról nincsen véleményük, hogy mostanában nemcsak a már létező, alkotmányba és törvénybe foglalt anyanyelv-használati rendelkezéseket nem hajtják végre az ilyen-olyan hatóságok, hanem a parlamentben szinte naponta jelennek meg jogfosztó szándékú törvénykezdeményezések. Újabban pedig, a júniusi helyhatósági választásokra készülve, számos polgármesterünk és önkormányzati képviselőnk azon töpreng, érdemes-e ismét vásárra vinnie a bőrét, miután több RMDSZ-es kollégája ellen is bűnvádi eljárás folyik, ugyanis a közbeszerzési törvények olyan cseppfolyósak, hogy soha nem lehet tudni, az ügyészség szerint ki mit szegett meg éppen.
Washington nem szól, Brüsszel nem szól, ezt tudjuk, nem először nehezményezem én sem. De Budapest vajon szól-e? Látszólag igen, hiszen a jelenlegi magyar kormányról Erdélyben is, Bukarestben is az a közvélekedés, hogy „nemzeti elkötelezettségű". Ha a külhoni magyarokkal foglalkozó különféle nemzetstratégiai vagy nemzetpolitikai intézmények elszaporodását nézem, akkor talán még egyet is érthetnék ezzel. Csakhogy engem ennél sokkal jobban foglalkoztat, hogy a lázas magyar-magyar együttműködésen túl
a kétoldali kapcsolatokban mikor hogyan képes nekünk Budapest segíteni.
Mikor hogyan tudunk néhány év stagnálás – és a visszalépés állandó veszélye – után végre ismét előrelépni jogaink kiterjesztésében, oktatási és önkormányzati intézményeink bővítésében? Mert bárki bármit mondjon is, erdélyi megmaradásunk elsősorban ezen múlik, ez tarthatja itthon vagy taszíthatja idegenbe a fiataljainkat. Januárban Bukarestbe látogatott a magyar külgazdasági és külügyminiszter, és ez nagyon rendben van. Ahhoz képest, hogy hosszú évek óta nincsen igazi munkakapcsolat a két kormány és a két külügyminisztérium között, már maga a látogatás ténye is eredmény. Elvétve volt ugyan egy-egy találkozó, de hol van vajon az egykori, sokat ajnározott „stratégiai partnerség", hol vannak a közös kormányülések? Azt se firtassuk, hogy ki a hibás az egyre vérszegényebb kapcsolatokért, legfeljebb annyit mondanék, hogy bármennyire jólesne is egyeseknek, én bizony nem tudok egyoldalúan a románokra mutogatni, mert a magyar fél legalább annyira ludas ebben vagy talán még inkább.
A lényeg: jó, hogy volt egy ilyen találkozó. Az viszont egyáltalán nem jó, hogy bár szóba hozta a kisebbségi problémákat is, az MTI szerint a magyar külgazdasági és külügyminiszter (istenem, micsoda nyelvfacsarmány ez az elnevezés) valamiféle sorrendet állított fel a jó viszony, a sikeres együttműködés és majdan a kisebbségi kérdések megoldása között: „A külgazdasági és külügyminiszter elismerte, hogy sok megoldatlan kérdés terheli a kisebbségi területen a magyar–román együttműködést, azonban úgy vélte, az új román kormánnyal megkezdett higgadt, pragmatikus párbeszéd elvezethet a legkényesebb kérdések megoldásához is. Ehhez közös sikertörténetre, higgadtságra és egymás kölcsönös tiszteletére van szükség – hangsúlyozta Szijjártó Péter."
Nem tehetek róla, az jutott eszembe, hogy hányszor meg hányszor mondták nekünk a románok a kilencvenes évek elején, várjunk türelemmel, építsük fel először az általános demokráciát, aztán majd a sajátos jogokra is sort kerítünk.
Hát nem! Általános demokrácia nem lehetséges, ahol egyes közösségek továbbra is jogfosztottak, ez volt akkor is a válaszom.
Most is csak azt mondhatom, hogy nem lehetséges sikertörténet magyar–román viszonylatban, ha közben a romániai magyarok helyzete romlik vagy legalábbis nem javul. Ilyen körülmények között várhatjuk, míg a világ, hogy a két ország relációja újabb és újabb csúcsokra hágjon, és valahol majd a magasban sor kerüljön ránk is.
Nyilvánvalóan nem ez a megoldás. A vitás kérdéseket fel kell vetni. Tudom, egy olyan országban élünk, amely német államelnököt választott magának nemrég, ékesen bizonyítva, hogy nálunk aztán az etnikai viszonyok igazán rózsaszínűek, miközben a politikusok – és nem csak – gonoszabbnál gonoszabb magyarellenes kezdeményezésekkel próbálják ezt a nagy nemzeti megalkuvást kompenzálni. Erről nem hallgathat a magyar kormány, még akkor sem, ha sikerült odajutni, hogy a nemzetközi közvélemény szemében éppen Románia a jó tanuló, nem Magyarország. Igaz, nem lehet mindent egyik napról a másikra rendezni, de a problémákat most kell tisztázni, most kell megoldásokat keresni, nem később, amikor a két ország kapcsolata sikertörténet lesz. Mert attól tartok, hogy akkorra már mi is csak annyian leszünk Romániában, mint a szászok és svábok, és talán még egy államelnökkel is vigasztalódhatunk.
De minek?
