A 90-es években egyre többen bírálták a rendszerváltást, az égbe szökő inflációt, a kilátástalan munkanélküliséget, a privatizációs visszaéléseket. Kornai azonban figyelmeztette őket: mindez igaz, de vegyétek észre, megszűnt a hiány. A hentesnél mindig lehetett borjúhúst és velős csontot kapni, olyan csempét vehettél, amilyenre szükséged volt, és ha egy könyv kifogyott, két héten belül elkészült az utánnyomás. Igaz, egy-egy könyv tízszer annyiba került, mint a rendszerváltás előtt. És ha volt rá pénzed, évente kétszer is elutazhattál, egyszer a Karib-tengerre, egyszer meg Dubajba, senki nem kérdezte, mikor vetted igénybe utoljára a hetvendolláros keretedet.
No, ennek most már vége. A nyomor egyenlősége nem tért vissza (azt már a késői szocializmus megszüntette), de a Fidesz (nemzeti) szocializmusa a hiány mizériáját visszahozta. Elmondom, mit tapasztaltam ezzel kapcsolatban ma, 2016. augusztus 3-án reggel nyolc és déli tizenkét óra között.
1. Néhány hete csőtörés volt a házban, két fürdőszoba beázott. A költségeket a ház biztosítója vállalta. Meg kellett várni, amíg a fal kiszárad, utána jöhettek a kőművesek, bevakolták a lyukat, amelyet a hibaelhárítók vágtak a falba. Várjunk egy újabb hetet, mondták, akkor jöhetnek a festők. A gondnok meg is beszélte velük, hogy ma nyolckor jönnek. Kiürítettük a fürdőszobát, és vártunk. Tízkor felhívtam a gondnokot, ő se tudta, mi történt. Egy óra múlva visszaszólt, sikerült beszélnie a festőkkel, tegnap nem végeztek a munkájukkal, majd holnap jönnek. Ilyesmi előfordul. De miért nem természetes, hogy ilyenkor jelezzék, nem tudnak a megbeszélt időben jönni? Mert nem fontos nekik, mert tudják, hogy másnapig nem tudunk új festőt és új biztosítót találni. Mert a festőket alkalmazó vállalkozó tudja, hogy a biztosító emiatt nem fog szerződést bontani vele, hiszen a másik vállalkozó sem korrektebb. A vevők piacán élünk, nem a versengő eladók piacán.
2. Július 19-én beadtuk a hifit a Samsung-szervizbe. Az átvevő figyelmeztetett, a készülék régi, nem biztos, hogy megéri javíttatni. A jövő héten jelentkeznek, megmondják, mennyi lesz a javítási költség, akkor eldönthetjük, kérjük-e a javítást. Megköszöntük a tájékoztatást, vártuk a jelentkezésüket. Nem jelentkeztek. Július 26-án felhívtam őket, sajnálkoztak, de még nem tudták bevizsgálni a készüléket, hamarosan jelentkeznek. Ma, augusztus 3-án telefonáltam harmadszor. Végighallgattam a szöveget, ha nem járulok hozzá, hogy a beszélgetést rögzítsék, fáradjak be az ügyfélszolgálatra. Hogyne járulnék hozzá, inkább ők vegyék fel a beszélgetésünket, mint a TEK. Amikor a gépi szöveg befejeződött, a gép megkért, hogy várjak az ügyintéző jelentkezésére. Aztán megszakadt a vonal. Félóra múlva ugyanez megismétlődött. Hogy volt a régi kabaréban? „Sikerült beérnem a munkahelyemre, nyolc előtt egy perccel blokkoltam. Felhívtam a Gelkát, hogy piszkálja meg a tévét. Megittam a kávét, beszélgettünk a kollégákkal, már fél tíz volt. Felhívtam a férjemet, hogy piszkálja meg a Gelkát. Tízkor elővettem az első aktát, már csak két óra van hátra az ebédig.” De szép volt visszarévedni ifjúságom éveibe. Újra felhívtam a szervizt, most végre sikerült egy emberrel beszélni. – Ott van a kolléga asztalán, de még nem tudta bevizsgálni – magyarázta a hölgy. – De hiszen tegnap volt két hete, hogy bevittem… – Igen, de a kolléga szabadságon volt… Nem lesz a tőke úr mirajtunk! Akkor vizsgáljuk be a rohadt hifidet, ha kedvünk lesz hozzá. Ha nem tetszik, vidd ki Szöulba, ott az elnyomott koreai proletárok majd megjavítják.
3. Felhívtam egy redőnyöst, leszakadt a redőny. Először megkérdezte, honnan beszélek. – Magánember vagyok – feleltem –, nem képviselek semmilyen céget, pártot, civil szervezetet, csak a redőnyöm nevében telefonálok. – De honnan, milyen városból. – Így a kérdés már ésszerű volt. – Budapest V. kerületéből. – Hol lehet ott parkolni? – kérdezte gyanakodva, joggal. – Hát az bizony nem könnyű, a környező utcákba tilos behajtani, ahová meg be lehet, ott az idén már harmadszor cserélik a gázvezetéket, az egész utca fel van túrva, ott nem lehet parkolni. – Akkor keressen magának más redőnyöst – mondta a kisvállalkozói középosztály osztálytudatos képviselője.
4. Ez a történet szerteágazó. Van benne jó adag rasszizmus, harc a brüsszeli gyarmatosítók ellen és vélhetően némi kenőpénz. A lényege azonban annyi, hogy a Dunakanyar néhány településén jelentős EU-támogatással, mintegy háromévi huzavona után elkészült a csatornahálózat, már csak a hétvégi házak kertjében kellett megásni a csatornát, amely kivezeti a szennyvizet a gerinccsatornába. A település legszélső utcája páratlan oldalának a lakói petícióban kérték az önkormányzatot, hogy az erdő felőli oldalon is legyen egy csatorna, mert akkor a ház emésztőgödréig csak négy méter csatornát kell ásni, nem negyvenet. Erre a beadványra nem jött válasz. Később sikerült elérnem az alpolgármestert, aki mélységesen sajnálta, hogy a dolog így alakult, de nincs mit tenni, Brüsszelben úgy döntöttek, hogy minden utcához csak egy csatorna tartozhat. A továbbiakat az önkormányzat megbízottja intézte, ő ajánlotta a két vállalkozót: az egyik készíti a tervet és intézi a vízügyi adminisztrációt, a másik ásatja meg a brigádjával a csatornát. – A Zalánka (a pereskedés elkerülése érdekében adjuk neki ezt a nevet) nagyon rendes ember – mondta az önkormányzati hölgy. – Nehogy holmi rámenős cigányt bízzanak meg a munkával, mert azok csak erőszakoskodnak, maguknak akarják a munkát, de a szegény Magdi nénitől is felvették az előleget, utána meg eltűntek. Csakis a Zalánkát bízza meg, kedves uram, az mindent rendesen el fog végezni, itt van a telefonszáma, hivatkozzon csak rám.
Zalánka megjött, és valóban jó benyomást keltett. A brigádja csupa cigányból állott, ettől éppen az önkormányzati közvetítés nélkül jelentkező cigány vállalkozót is megbízhattam volna. Zalánkát többé nem is láttam, a továbbiakban a felesége képviselte a céget. A megásott csatorna az én mérésem szerint 42 méter volt, az ő mérésük szerint 47, végül megegyeztünk 43 méterben. Csakhogy amikor bekapcsoltuk az öntözőberendezést, a fél telket elárasztotta a víz.
A csatornaásás során ugyanis, a többszöri figyelmeztetés ellenére, szétbarmolták a föld alatti öntözőcsöveket. Zalánka azt üzente, hogy nyomban, azaz pénteken, július 29-én rendbe hozza. Aztán azt üzente, hétfőn csinálja meg, Aztán kiderült, elment két hét szabadságra, ettől kezdve elérhetetlenné vált. Az önkormányzati hölgy, akit ma délelőtt felhívtam, csodálkozott: – Zalánkára még soha senki nem panaszkodott. Zalánkának a brigádja is csupa rendes, dolgos cigány. – Ebben nem kételkedem – feleltem –, csak furcsa volt, hogy a zuhogó esőben a lányát küldte le az árokba lapátolni, ő meg a fedett teraszon cigarettázott. – De uram – pirított rám az önkormányzati hölgy –, hát nem tudja, hogy a cigányoknál ez így szokás. Aztán megnyugtatott: – Zalánka visszajön, és mindent rendbe fog hozni. Addig nem kell használni az öntözőberendezést. Úgyis sokat esik az eső.
Nyilvánvaló volt, hogy belebotlottam a helyi hatalmi viszonyokba, Zalánkával szemben kevés az esélyem. Lehet, hogy ő a helyi Orbán-kedvenc gázszerelője. De vajon ez a történet még a szocializmus visszatéréséről szól vagy valami még újabb dologról, amit nem Kornai írt meg, hanem Móricz a Rokonokban?
