Madeleine Albright egykori amerikai külügyminiszter egyszer azt találta mondani – vélhetőleg nem híján a keserű személyes tapasztalatoknak –, hogy a pokolban külön bugyor vár azokra a nőkre, akik nem segítik egymást. És mit mondjunk azokra, akik saját kicsinyes céljaik érdekében összetapossák azt is, amit más nők felépítettek?
Nálam hangosabban senki nem reklamál, ha a szexizmus legapróbb jelét véli felfedezni. Nincs, aki jobban gyűlölné, ha tűsarkúban tipegő női mellként tekintenek rá, ha úgy vizslatják az utcán, mintha már attól spontán orgazmusa lenne, hogy utána füttyögnek a gödörből. Nem hagyom szó nélkül, ha pusztán ránézésre inkompetensnek tartanak, sőt a rám nézésig el se jutnak, mert elég az e-mail fejlécében meglátniuk a keresztnevemet. Nő vagyok és dacos feminista.
De az a nő, akinek havi egymillió-hétszázezer forint közpénz jár mondvacsinált indokkal a barátjától, tőlem semmiféle megértésre ne számítson. Sorsközösséget vállaljak valakivel, aki keresztényi értékeket és a szakmányba szülést harsogó kormányretorika kellős közepén egy házasság romjain terpeszkedve, pökhendi mozdulattal előrántja a szexista kártyát? Hogy – nyilatkozatai szerint – nem azért bántják, mert etikailag finoman szólva is aggályos, amit tett, hanem mert nő, akiről nem feltételezik, hogy a maga erejéből… Kösz, ezt így nem. Minek a tudás, a diploma meg a nyelvvizsgák, ha azok ellenére erkölcsileg értelmezhetetlen alapon érvényesül, erősítve a kopni nem akaró sztereotípiát?
