Ha 1956-ról beszélünk, talán jól tesszük, ha szóba hozzuk 1957. május elsejét is, amikor hatalmas és feltehetően csak részben szervezett-kényszerített tömegek vonultak jelezni, hogy megbékéltek a rendszerrel. Nem azért, hogy megítéljük elődeinket: 1956-ban, az 1944-es ostrom után 12 évvel újra szóltak a fegyverek Budapest utcáin, a várost valamelyest ismét szétlőtték, 1957-ben pedig béke volt már és volt kenyér is. És a forradalom után százezrek menekültek el a helyről, ahol születtek és zajlott már a megtorlás.
Ebben az időben fenyegethettek meg egy 19 éves fiút ki tudja, mivel, ha nem kezd el jelentéseket írni a környezetéről. Ebben az időben törték bele, ki tudja hogy, egy nagy író édesapját, hogy titokban beszámoljon családtagjai, az egykori arisztokrácia szomorú mindennapjairól. Ekkoriban gyötörtek úgy meg egy későbbi drámaírót és még későbbi, rossz csillagzat alatt ténykedő politikust, hogy ő is aláírjon, bár jelentései nem maradtak fenn. Szabó István, Esterházy Mátyás, Csurka István.
Rettenetes és szövevényes volt a század, amelynek egyik fénypontja 1956 ősze, de ez az ősz sem válik egyszerűen ki belőle. Ez mind hozzátartozik valamiképpen. Ettől még lehet bűnösökről beszélni, ahogy a Terror Háza frissen nyílt szabadtéri kiállítása is teszi, de talán érdemes körültekintően tenni, legalábbis a teljes életutat figyelembe véve ilyenkor. Például Hegedűs András 1955–56-os miniszterelnöksége bizonyosan nem tartozik a magyar történelem fényes lapjaira, de besorolása a tettesek közé 1956 mérlegének elkészítésekor mégsem annyira magától értetődő, mint ahogy a kiállításon látszik.
