galéria megtekintése

A szarajevói szemek

Az írás a Népszabadság
2014. 06. 17. számában
jelent meg.


Kácsor Zsolt
Népszabadság

A minap Szarajevóban felkerestem azt a nevezetes sarkot, hol Gavrilo Princip megölte Ferenc Ferdinándot. Kizárólag ezért mentem oda. A szarajevói óváros nem érdekelt, fütyültem Ali pasa dzsámijára, s elkerültem a botanikus kertet is, csak a tetthely vonzott, hol véget ért a tizenkilencedik század, s elkezdődött az új, a huszadik, a sejtjeinkbe mélyen beleégő, velünk élő kor.

Nem jártam ebben a városban azelőtt, nem tudtam, hogy a történelmi kereszteződést hol keressem. A belváros közepén kezdtem érdeklődni, egy kicsiny téren, hol gyermekméretű, hatalmas bábukkal sakkozott egy felhevült társaság. A szemben álló felek kilétét nem lehetett felderíteni, mert a szobányi méretű sakktáblán csaknem húszan álltak és élénken magyaráztak egymásnak, visszafojtott lélegzetű vita folyt, nem tudom, miről, de remélhetőleg a sakk is szóba került.

Közben a bábuk, mint megrettent gyermekek, némán, szemlesütve, megdermedt arccal álltak, a sorsukra vártak, itt velük mi lesz, ha sakkozni kezd a történelem, akkor vajon mi lesz.

 

Odébb egykedvű festők árulták vásznaikat, egyikük magyarázta el, hogy merre találom a helyet, hol a század vére elfolyt, s megörültem, mert azt mondta, „nem lehet eltéveszteni”. Hát nem. Szem elől téveszteni azt a helyet és pillanatot nehéz volna, öregem.

Amúgy nem messze volt. A fekete-fehér harcmezőhöz közel, a megszelídült Miljacka partján állt az épület, amelynek sarkán Princip száz évvel ezelőtt birodalmunk örökösét megölte. Alaposan megnéztem magamnak a kereszteződést.

Aztán átmentem az úttest másik oldalára, mármint a folyó felé, hogy némi távlatot nyerjek. Leültem a híd mellé egy kőpadra, ahonnét rálátás nyílt a tetthelyre, közben horvát földben termett olajbogyót eszegettem szerb kenyérrel, s bosnyák vízbe dobáltam a magot. Félórát ültem ott révedőn.

Azon járt az eszem, hogy a tizenkilencedik századot mindig lírikusnak képzelem, eszményektől bódult kamasznak, aki reménytelenül szerelmes az általa megváltandó emberiségbe, s nem sejti még, hogy az soha nem szereti vissza. E kamasznak a mellkasa helyén „hullámzó kebel” volt, szája helyén „ajak”, amely nem hétköznapi szóra, hanem „szózatra” nyílt.

Eszméknyi vér folyt el azon a szarajevói sarkon, s a kamasz helyébe a zakkant mészáros lépett, a huszadik század, a hideg vérű szociopata, Európa rosszabbik énje, a felvilágosult Hitman, önnönmaga bérgyilkosa. Itt történt, itt! Itt hanyatlott le a tizenkilencedik század, amely az általános társadalmi fejlődésen még emberi boldogulást értett, itt lépett elénk az a bizonyos szociopata, aki szavainkat sem érti már: még hogy ember, még hogy boldogulás...

Aztán a folyóparton egy napfényes teraszt kerestem, kértem egy kávét törökösen és nevetségesen olcsón, s az emberek arcát néztem, próbáltam a tekintetükből kitalálni, hogy vajon ki mit csinálhatott itt húsz évvel ezelőtt, vagyis azokban az időkben, amikor Szarajevóban a zakkant mészáros házról házra járt. De nem sokáig bírtam az erőpróbát. Nem bírtam a szemeket.

Hiszen egyszerre csak egy kisfiú állt meg a terasz mellett, s ácsingózott befelé, de az apja a kezét szorosan megragadva elhúzta onnét, a rimánkodással nem törődött. Harminc körüli, sovány ember volt, aki bosszúsan összeharapta a száját, ahogy éhes szeme végigsiklott azon a neki megfizethetetlen teraszon, amelyet kisfia olyan elragadtatással nézett, mint hívők lelki szemükkel az áhított paradicsomot.

Én meg szégyelltem magam a lázadó kisfiú láttán, mert csak egy bábunak néztem őt a zsúfolt sakktáblán, hol a harcoló felek kilétét nem lehet felderíteni.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.