galéria megtekintése

A sárvári vonat

6 komment


Kácsor Zsolt

A kelenföldi pályaudvaron megállított minket egy kék szemű, hamvasrózsás arcú szőke kislány, lehetett úgy húszéves. Azt hadarta, hogy ez nagyon ciki helyzet, tisztában van vele, milyen ócska, lenyúlós duma ez, de hát az van, tényleg az van, hogy vonatjegyre gyűjt, mert ellopták minden pénzét. Adnék-e hát neki egy kis aprót, mert még a mai vonattal haza akar menni Sárvárra.

– Sárvárra? – néztem rá tűnődve, mert átfutott rajtam, hogy tizenöt éve nem ejtettem ki ezt a szót.

Pedig milyen szép szó: Sárvár. Másfél évtizede volt ott egy rovatértekezletünk, két nap buli, evés-ivás, nem emlékszem semmire, csak a kényelmes szállodára. A kollégákkal milyen sokat röhögtünk, s milyen jó volna most tudni, hogy min röhögtünk tizenöt éve. Kár, hogy nem írtam föl valahová, pedig mindent föl szoktam írni valahová.

 

– Sárvár, Sárvár – ízlelgettem ezt a szép szót, mire a hároméves gyerek megböködte a térdemet.

– Apa, mi az a Sárvár? – kérdezte a hároméves, akivel amúgy a bölcsiből jöttünk éppen, de a kelenföldi pályaudvaron át, ami nagy kerülő, ám imádja a gyerek, mert az aluljáróban mindig vannak zenészek. Múlt hónapban feltűnt egy Jim Morrison-fejű gitáros, akihez egy hét múlva csatlakozott egy másik Jim Morrison-fejű gitáros, pár napig együtt játszottak. A gyerek imádta őket, de nem mert pénzt dobni a gitártokokba, én dobtam helyette egy kis aprót.

– Apaaaaa! Mi az a Sááárvááár? – toppantott a hároméves, mire a zsebembe nyúltam.

– Az egy város – válaszoltam, s adtam annak a szegény lánynak egy kétszázast.

Két nap múlva is én mentem a bölcsibe a gyerekért, s kerültünk a kelenföldi pályaudvar felé megint, mert már előreörültünk a zenészeknek. S nemhiába, mert megpillantottunk egy új muzsikust, egy nagydarab, karakteres fejű szaxofonost, aki éppen úgy nézett ki, mint egy öreg Frédi a Frédi és Béniből. Nem szénfekete volt a haja, hanem ősz. Úgy nézett ki, mint Frédi apja.

– Odanézz, Frédi apukája szaxofonos lett! – mondtam a háromévesnek, aki ezen nagyon csodálkozott, mert kiderült, hogy még nem ismeri a Frédit és Bénit. Megálltunk, hogy az öreg Frédit hallgassuk, s ebben a pillanatban odalépett hozzánk egy kék szemű, hamvasrózsás arcú szőke kislány, lehetett úgy húszéves. S azt hadarta, hogy ez nagyon ciki helyzet, s tisztában van vele, milyen ócska, lenyúlós duma ez, de hát az van, hogy tényleg vonatjegyre gyűjt, ellopták minden pénzét, adnék-e egy kis aprót, mert ő még ma haza akar vo…

Nem fejezte be. Annyit mondott, hogy izé… Hát izé…

Ez volt az a pillanat, amikor felismert minket.

Én meg álltam ott a gyerekkel, s eszembe jutott Sárvár. Illetve az, ami maradt belőle. A találkozó másfél évtizede, két nap buli, evés-ivás, nem emlékszem semmire, csak a kényelmes szállodára, s arra, hogy a kollégákkal sokat röhögtünk, milyen jó volna tudni, hogy min. Kár, hogy nem írtam föl valahová. Ez a kis koldus, aki ártatlan tekintettel belehazudott a képembe a kelenföldi pályaudvaron, talán ha ötéves lehetett akkor. Biztosan oviba járt még, tán őt is sokszor cipelte az apja, s vettek útközben sajtos pogácsát. Vagy tepertőset. S biztosan ők is sokat nevettek.

Nagyot nyeltem, mi lesz most, hogyan tud ebből ez a hamvas arcú kis nő kikeveredni, s azt vettem észre, szurkolok neki, hátha sikerül. De akkor a gyerek megböködte a térdét.

– Néni! Néééni! Messze van az a Sááár­vááár? – ezt kérdezte a koldustól a hároméves. Én meg néztem a nőre, láttam, megrebben a szeme, s gondolkozik, vajon mennyit hazudhat egy kisgyereknek. 

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.