galéria megtekintése

A sárkány füle

Az írás a Népszabadság
2014. 10. 14. számában
jelent meg.


Lakner Zoltán

Nyomasztó időszak elé nézünk. Bár az önkormányzati választáson a hatalmi pártot érte néhány kellemetlenség, például Pakson, Siófokon vagy Szegeden – ott elsősorban a Fidesz vereségének mértéke a kínos –, az ország politikai iránya mit sem változott.

A kormánypárt a választás új – az ellenzék által nem bojkottált – szisztémájával ismét meghódította a Fővárosi Közgyűlést. Megnyerte a budapesti kerületek zömét, a megyei jogú városok majdnem mindegyikét, valamint megőrizte többségét az amúgy saját maga által kiüresített megyei közgyűlésekben. Miként áprilisban, úgy októberben is érzékelhető volt, hogy a Fidesz 2010-es támogatottsága a múlté, de szavazótáborának erős belső kohéziója, a választók mozgósításának kiépült rendszere, valamint az ellenzék széttagoltsága szilárd bázist biztosít az orbáni rendszerkísérlet folytatásához.

Marabu rajza

 

A miniszterelnök nem is lesz szívbajos. Használni fogja „az egység erejét”. A hivatásos apologétáktól tudjuk, szó sincs „illemről” meg korlátokról. A kétharmad kétharmad módjára viselkedik; kerül, amibe kerül – másnak. Erőnek erejével. Ez politikafelfogásának logikája. „Van még szufla az országban”. Ideje kiszorítani belőle azt is.

Mindennek hátterében ott szunnyad egy társadalom, amelynek jelentős része kivonult még abból a minimális politikai aktivitásból is, amit a választásokon való részvétel jelent. Bár kedvelt politikusi fordulat akként hivatkozni az alacsony részvételre, mintha a közlekedést zavaró viharos szélről, áradást okozó esőről, netán az utakat eltorlaszoló hóakadályokról volna szó, valójában azonban az alacsony részvétel nem természeti csapás.

Az országgyűlési választáson a szavazók alig több mint 60 százaléka vett részt, az európai parlamenti voksoláson kevesebb, mint 30, az önkormányzatin pedig a 45 százalékot sem sikerült elérni. A választók nem butaságból vagy „hobbiból” maradtak mozdulatlanok, hanem azért, mert nem láttak esélyt a változtatásra. Nem érezték magukat érintve e konkrét választások konkrét választéka által.

Ez nem annak szól, hogy „össze vannak-e fogva” most már végre rendesen ezek a mi pártjaink, hanem arról: elgondolható-e egyáltalán, hogy a „létező ellenzék” győzelme esetén gyökeresen jobbra fordul az élet mifelénk. Vagy pedig nem, mert nem látható bele a szereplőkbe a gondolat lehetősége sem. 2014-ben ez a „vagy nem” kerekedett felül. Az egész éves „Orbán elleni népszavazást” az ellenzék elvesztette.

Magyarország többsége nem szerelmes az Orbán-rendszerbe. Csak éppen nem látja értelmét a felhajtásnak, ha úgyis mindegy.

Fájdalmas, de azt hiszem, az emberek többsége nem éli meg tragikus cezúraként a 2010-es választással megkezdődött új korszakot. Keveseket izgat a demokrácia helyreállításának szent ügye. Ennek az oka nem az, hogy a társadalom „néplelkileg” be volna oltva a demokrácia ellen, hanem az, hogy a hazai demokráciáról – meg a piacgazdaság „ká európai” formájáról – szerzett tapasztalatai negatívak. Azt, amit itt demokráciának és piacnak neveztek, köszöni, nem kéri. Legyen akkor inkább a posztkommunista, félfeudális populizmus földszintes és rideg biztonsága. Vagy az se legyen, de hát, most épp az van. Ha ezt a demokraták nem élik meg súlyos kritikaként, akkor nem tudom, még minek kellene történnie ahhoz, hogy magunkba nézzünk.

Közben buzgárként átcsorog az amúgy is lyukacsos gátakon a Jobbik. Tavasszal több mint egymillió szavazatot kaptak, és bár „KáGéBéla” fékezte Vonáék növekedését, az önkormányzati választáson ismét szimbolikus sikert értek el. A megyei közgyűlésekben nem sok minden dől el, mégis lehangoló látni, hogy Csongrád kivételével mindenütt a Jobbik érte el a második helyet.

Nehéz az adatokat összevetni, mert a demokratikus ellenzék patchwork-összefogása széttördeli a statisztikákat is, ám úgy tűnik, a Jobbik megszerezte az önkormányzatokban a második helyet. Ha csak minimális különbséggel is, de megnyerte az ózdi polgármesteri széket – igaz, itt a képviselő-testületben a Fidesz lesz többségben –, mi több, a dunántúli Tapolcán is lesz a pártnak városvezetője. Békéscsabán, egy megyei jogú városban pedig győzött a Jobbik által támogatott független jelölt.

A főpolgármester-választáson viszont csak azért kerülhetett a harmadik helyre Staudt Gábor, mert az LMP jelentősen rontott 2010-hez képest Budapesten. Tegyük hozzá, hiába deklarált célja az LMP-nek a vidéken élő választók megszólítása, a párt vidéki önkormányzati jelenléte továbbra is a zéróhoz gravitál. Elképzelései inkább tűnnek utópiának, mint stratégiának.

Az összefogás-ellenzék, amelyről sok mindent elmond, hogy eredményeit mindenki az MSZP 2010-es adataival veti össze, elkerülte a legrosszabbat: nem ragadt be a négy évvel ezelőtti szinten. Gyarapította fővárosi kerületi polgármesterei számát, mi több, immár három kerületben tiszta baloldali többség lesz. Ugyanez a helyzet a fölényesen megnyert Szegeden.

A megyei jogú városok közül Salgótarján elhódítása jelentős eredmény, habár csak hajszállal győzött a visszatérő MSZP-s polgármester. Nem szólva arról, hogy a drámai helyzetben lévő Salgótarjánban nem lesz könnyű valódi eredményeket hozó politikát megvalósítani. Igaz, ha valahol szükség van a baloldal remélt szociális érzékenységére és progresszivitására, az éppen a nógrádi megyeszékhely.

Gyöngyösön az egymással harcoló Fidesz és Jobbik előtt győzedelmeskedő, szintén visszatérő szocialista polgármestert súlyos dilemma elé állítja, hogy egyik pártnak sincs többsége a képviselő-testületben. Modellértékűvé válhat, mihez kezd itt egymással a Fidesz, a Jobbik és az MSZP. Emellett, az összefogás számos helyen érzékeny vereséget szenvedett. Nem a hősies csatában elveszített Szombathelyre és Ferencvárosra gondolok elsősorban, hanem például a sima vereséget szenvedő csepeli, kőbányai vagy miskolci jelöltekre.

Mesénk, amely rosszul végződött, tanulságokkal jár. Csakhogy az e tanulságok mentén kimondott szavak máris beleveszni látszanak az üzengetés kakofóniájába. Útelágazáshoz értünk, az egyszer biztos. A legerősebb demokratikus ellenzéki párt az MSZP maradt, amelynek helyzeti előnye azonban egyre viszonylagosabb. A DK országos jelenlétre tett szert az önkormányzatokban, ami olyan – megint csak viszonylagos – siker, amit a vezetőjét vesztett Együtt–PM csak mutatóban tudott produkálni.

Sikert általában az összefogás hozott, de ez az összefogás pont ekkora sikert tud hozni. Szükség van az együttműködésre, miközben a szétszabdaltságnak is van olyan oka, amit érdemes lenne megérteni, elfogadva, hogy tényleg eltérő módon gondolkodó politikai miliőkről van szó. Megannyi beszűkült, az összefogás határain kívül izgalmat nem keltő miliőről. A légkör fullasztó, nem csoda, hogy a szavazó odakint maradt.

Lehet a dátumokat átírva immár a 2018-as összefogásra gyúrni, de ez csak az önmagáért való politikai túlélés átlátszó játéka. Olyan ellenzéknek van értelme, amely tényleg alternatívája a Fidesz-világnak. Ha levágjuk a hétfejű sárkány tizennégy füléből az egyiket, ám a helyébe Jobbik-fül nő, nem sokra megyünk. Azzal pláne nem, ha a sárkány füle a mi fejünkre nő.

*

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.