Talán tévedés volna a tavaly januári párizsi mészárlás évfordulóján azt kérdeznünk, hogy mi a viszony a sajtószabadság és a terrorizmus között, és nem csak azért, mert már akkor és azóta még inkább kiderült, hogy a szerkesztőségek nem kitüntetett, szimbolikus célpontjai a terrornak. Mutatta ezt a kóser bolt épp ma egy éve, vagy tavaly novemberben a Bataclan klub és a futballmeccs, nem szólva arról, ami a francia fővároson kívül történt 2015-ben a párizsi eseményektől egyáltalán nem függetlenül.
A szólás korlátlan szabadságát akkor is van ok védeni, ha nem is hiszünk abban, hogy minden megszólalás szükségszerűen közelebb visz minket közös dolgaink megértéséhez, és a szabad vita feltétlenül garantálja, hogy annyira közel kerüljünk az igazsághoz, amennyire lehetséges. Bizonyára vannak megszólalások, amelyek semmilyen vitát sem visznek előbbre (az európai szélsőjobboldal vagy az amerikai választási kampány egyes résztvevőinek az indulatokat szító retorikája alighanem ilyen, de minden esendő sajtófontoskodás ki van téve ennek a veszélynek), bántalom viszont az ilyen vélemények hangoztatóit sem érheti, sem állami, sem „privát" megtorlás.
Akár jogos lenne, akár nem, mindenképpen ellenszenves volna a halomra gyilkolt újságírók lapjának irányán fanyalogni. A két kérdésnek nincs köze egymáshoz. Mindaz, ami a sajtó önismeretét illeti, túl vagy innen van a terrorizmussal kapcsolatos vitákon, a tömegmészárlásból erre nézve nem következik semmi. A vallási és világnézeti érzékenységek tisztelete bizonyára helyes elvárás, ha meglehetősen képlékeny is (ne bántsuk egymást lehetőleg), de mégis fenn kell tartanunk a lehetőségét a világnézeti-vallási vitáknak.
