Április elején már fel kellett volna, hogy tűnjön, mennyire elszaporodtak a pockok a vetésben. Messziről még ma sem látni őket, csak ha az árpatáblák közelében a szélirányba hallgatózik az ember, akkor hallatszik a kis rágcsálók sokaságának a zizegése.
Lehúzzák a kalászokat, rágják a szemet, őrlik a szalmát. A hőségben őszi árpát esznek, gyönge kukoricaszárat isznak. Nincs számottevő ellenségük, amely feltartóztathatná a szaporodásukat. A mezei pockok ellen lehet szabadságharcot vívni, de ez a küzdelem se nem elegáns, se nem igazán látványos.
A tajtékzó áradatot föltartóztatni kiállhat a gátra az omnipotens vezető, magasztos és hősies dolog gumicsizmában taposni a töltést, utasításokat adni izzadó minisztereknek és katonáknak. A pocoknak azonban mérgezett tört kukoricát szokás szórni a járataiba, ezzel még senki sem vonult be a történelembe, és a szavazatmaximalizáló hatása is korlátozott.
