Meglehet, naivitás, de továbbra sem értem, miként lehet, hogy a mai szülők – sok százezer ember – még mindig vállvonogatva nézik azt, amit a Fidesz az oktatási rendszerrel művel. Miért nem zúgolódnak, vagy legalább tesznek fel kérdéseket azok, akiknek a gyerekeit konzekvensen megfosztja a kormány a választható, a többesélyes jövőtől?
Mert azt persze el tudom képzelni, hogy akinek nincs a közelében iskolás, az akár bólogathat is az olyan józan paraszti (munkás) észről tanúskodó szövegeken, hogy a kétkezi munka becsületét vissza kell adni, amiből következik, hogy nem kell annyi egyetemista. De azért álljon meg a menet: akinek a gyereke lemarad az érettségiről, vagy csak aranyárban végezheti el az egyetemet, mert épp az ő érkezésekor csökkennek a keretszámok, az nem gondolkodik el azon, hogy az ördögbe is, ez nem volt benne a választási programban? Egyáltalán, miért az én adómból tetszenek épp örök esélytelenségre ítélni a családomat?
Van abban valami példaszerű, hogy az első alkalommal, amikor a maga valóságában mutatkozott meg a parraghi oktatáspolitika, hirtelen kiderült, hogy a Fideszben legalább csak odáig tetszik mindenkinek az új rend, amíg nem őróla magáról van szó. Pontosan, ahogy Pokorni Zoltán is felfestette a múlt héten a Rajk László Szakkollégiumban: a párthű helyeslés odáig tart, míg nem a mi gyerekünk akarna érettségizni. Az iparkamarai elnök ötlete, hogy főszabály szerint a legtöbb tizenéves szolgáljon tanoncként a magyar ipar üdvére, bizonyára nagyon imponált Horváth Péter pedagóguskari elnöknek is, míg észre nem vette, hogy már a szomszédban csapkod a villám. Aztán amikor kiderült, hogy egy az általa igazgatotthoz felettébb hasonlatos győri gimnázium dőlhet be a Nemzetgazdasági Minisztérium nemtörődömsége miatt, hirtelen feltámadt a szolidaritás: az azért mégsem járja, hogy az ország egyik legjobb iskoláját sorvasszák el, csak hogy még több becsületes melóst képezhessenek a merengő értelmiségiek helyett.
