Vagy tíz évvel ezelőtt kínai barátaimat elvittem a gödöllői kastélyba. Volt ott egy fotóstúdió, ahol Sisi királyné korát idéző jelmezekben lehetett fényképezkedni. Barátaim tíz év körüli lánya beöltözött kisasszonynak, én pedig nevelőnőnek. A fénykép nagy tetszést aratott, és nemrég a hároméves fiam kezébe került. Kijelentette, hogy ő is akar ilyet. A kastély honlapja szerint a stúdió még megvan. Nosza, irány Gödöllő, feleségemmel és fiammal.
Ezúttal azonban kérésem látható kényelmetlenséget okozott a két ott dolgozó fiatal lánynak. Egy férfi női ruhában? Ragaszkodom hozzá? Nem lenne jó a huszárruha? Akkor várjak egy kicsit, megkérdezik telefonon a főnököt, lehet-e ezt. A főnök hozzájárulása sem oldotta azonban a feszültséget: látható volt, hogy ami következik, a lányoknak személy szerint kínos.
Némi megkönnyebbülést jelenthetett, hogy fiam, összhangban a személyzet rábeszélésével, a huszárruhát választotta. A fényképész azért megkérdezte, házasok vagyunk-e. Miért? Mert az más árat jelent. (A családi tarifa nyilván csak házasságlevéllel érvényes.) És mit gondol a feleségem arról, hogy én női ruhában szeretnék fényképezkedni? Megvallom, a kérdésekig eszembe sem jutott, hogy valami felforgatót követnék el.
